Az EU környezetpolitikájának változási irányai*

A környezetpolitika a Római Szerződéstől Maastrichtig

Az EU környezetvédelmi erőfeszítéseit is a sikerek és kudarcok láncolata jellemzi. Az EU számára a 70-es évek elején a természeti környezettel kapcsolatos nemzeti szabályozási törekvések azzal a veszéllyel fenyegettek, hogy a környezeti szabályozás a közösségen belüli szabad kereskedelem gátjává válhat. Ezt megelőzendő, az EU már 1972-ben elkészítette az első környezetvédelmi cselekvési programját amelynek a fő célja a nemzeti környezetvédelmi politikák harmonizációja volt. Természetesen a EAP-k (Environmental Action Programmes) elsődleges céljukon, a szabad-kereskedelem védelmén túlmutatóan más problémák megoldását is segítették azzal, hogy a célok és követelmények széles skáláját fogalmazták meg a levegőtisztaság, a vízvédelem, a hulladékgazdálkodás a természetvédelem és az emberi egészség védelme érdekében. A 80-as évek közepére az EU cselekvési programjai meghatározó tényezőivé váltak a nemzeti környezetvédelmi jogalkotásnak. Elvi fordulatnak is lehet tekinteni az 1988-as European Court of Justice határozatot, amely a "Dán üvegpalack" esetében első ízben helyezte előtérbe a környezetvédelmi érdeket a szabad kereskedelemmel szemben. A kilencvenes évek újabb kihívásokat jelentettek az EU környezetpolitikája számára, részben mert az intenzív nemzeti környezeti jogalkotási szakasz nagyrészt befejeződött, részben mert a törekvések ellenére az EU tagállamok környezeti állapota tovább romlott miközben a környezetvédelmi kiadásaik jelentősen nőttek.

A kilencvenes évek egyébként is sok változást hoztak az EU-n belül. Az északi államokkal és Ausztriával történt 1995-ös bővítés részben szigorúbb környezetvédelmi követelmények megjelenését vetítette előre, részben olyan új problémák megjelenéséhez vezetett, mint a Balti tenger környezetszennyezése. Átrendeződtek az erővonalak az EU-n belül a német egyesítés miatt is. Németország a keleti részek környezeti problémái miatt elveszítette korábbi meghatározó szerepét. A Kyotói megállapodás végrehajtása kapcsán az 1997-es Holland elnökség idején az EU közös tárgyalási álláspontját generáló Hollandia is visszalépésre kényszerült már 1998-ban. A Hollandok kormányhoz csatlakozott a Német és a Dán Kormány is, mindhárman arra hivatkoztak, hogy eddigi, az átlagot meghaladó üvegház-gáz kibocsátás csökkentési erőfeszítéseik miatt, a további csökkentés számukra már az ipar versenyképességét kedvezőtlenül befolyásoló erőfeszítéseket jelentene, ezért a csökkentési mértékek elosztását újra kell tárgyalnia az EU-nak. Egyedül az Egyesült Királyság vállalt, saját nemzeti politikájával összhangban a Kyotói protokollban rögzítettnél nagyobb széndioxid kibocsátás csökkentést.

Az Európai Közösséget létrehozó 1956-57-es Római Szerződés megalkotói még nem látták szükségesnek, hogy a környezetvédelem kérdéseivel foglalkozzanak. A korábbi belépők esetében (a legutóbbi kibővítésig) a környezetvédelem nem képezte a csatlakozási tárgyalások súlyponti kérdéskörét. 1973-ban, az Első Környezetvédelmi Akcióprogram kidolgozásával elkezdődött a környezetvédelem beépülése az EK politikai-szabályozási mechanizmusaiba, melyet több hasonló program követett. (A legutolsó a 2001-es Hatodik Környezetvédelmi Akcióprogram.)

A környezet védelme a Közösség alapdokumentumaiban először az egységes piacot létrehozó 1987-es Európai Egységokmányban (Single European Act) vetodik fel, nyilván nem véletlenül (ez a Bruntland jelentés: "Közös jövőnk" publikálásának éve). Az Egységokmány a Római Szerződés módosításával beemelte a Közösség céljai közé a környezetvédelmet és ezáltal közvetlen jogalapot teremtett a közös környezetpolitikai intézkedések számára. Ennek ellenére az Egységokmány sok kritikát kapott, mivel a gazdasági és kereskedelmi szempontokat a környezetvédelem elé helyezte, s a környezetvédelmet kereskedelemkorlátozó tényezőnek tekintette. Az Európai Közösség mindenek felett álló célja az egységes piac (single market) kialakítása és zavartalan működtetése volt. A környezetvédelmet - a szociálpolitikához és munkavédelemhez hasonlóan - az egységes piacnak alárendelt területként tekintették. A közös környezetpolitika törekvése elsősorban abban nyilvánult meg, hogy az országonként eltérő szabályozás miatt ne alakuljanak ki piaci torzulások. Ennél fogva a harmonizálásnak is elsősorban erre tekintettel kellett végbemennie.

Az európai országok környezetvédelmi stratégiáiban általánosnak tekinthető törekvés egyrészt az immissziós határértékek szigorodása, másrészt a szabályozás rugalmassá válása.

Az immissziós határértékek szigorodását az indokolja, hogy a bonyolult ökológiai viszonyok között nem állapíthatók meg teljes ökológiai és egészségügyi biztonságot ígérő határértékek. Ez a felismerés a karcinogén anyagokkal összefüggésben már közismertté vált, de nyilván igaz más ártalmas anyagokra is.

Az immissziós határértékek szigorítását indokolja az is, hogy eddig az anyagok ártalmasságát túlságosan a humán hatások szempontjából vizsgálták, ami az ökoszisztémák fennmaradása szempontjából nyilván nem elegendő.

A szabályozás rugalmasabbá válásában az a vélemény fejeződik ki, hogy a környezetvédelem és a gazdaság fejlődése nem szembenálló, hanem egy irányba mutató célok, vagyis létezik szerves gazdasági növekedés, amely a környezetet egyre jobb minőségben termeli újra. A környezetvédelem szabályozásának - a korábbi elképzelésekkel szemben - a növekedést nem korlátozni, hanem segíteni célszerű, mert sokan ezt tartják a hatékony környezetvédelem alapjának is.

A rendszer rugalmasságát az egyedi elbírálás lehetősége, a korszerűsítésre biztosított 3-8 éves határidők, az amerikai gyakorlatból ismert kiegyenlítési lehetőségek teremtik meg. A normák alkalmazása alól kivételt csak a szükséges ráfordítás nagyságának és az okozott környezeti ártalmaknak az együttes vizsgálata alapján lehet engedélyezni. Az a körülmény, hogy az adott létesítménynél gazdaságtalan az emisszió csökkentés vagy, hogy a szokásosnál költségesebb, önmagában nem elegendo a kivételezéshez.

A brit környezetvédelem eszköztára igen széles. A szokásosnál talán nagyobb szerepet játszanak a tárgyalásos megegyezések. Mivel minden eset más és más, minden egyes veszélyt külön kell kezelni: a szennyezo anyagokat és a szennyezési helyeket is egyedi módon. A brit környezetvédelmi politika éppen azért érdemel figyelmet, mert nem univerzális megoldásokat keres, hanem tudomásul veszi, hogy a környezetvédelem problémái különös, egyedi kezelést igényelnek. Azt a tapasztalatunkat támasztja alá, miszerint a közgazdasági és jogi eszközöket, az ösztönzést, a tiltást stb. nem vagylagosan, hanem együttesen célszerű alkalmazni, esetenként keresve az eszközök optimális kombinációját.

A környezetvédelmi erőfeszítések ellenére a legjelentősebb szennyező anyagokból várhatóan továbbra is no az emisszió Európában.

Az a tény, hogy az európai országok jelentős részének területét a saját országbeli emissziónál a legtöbb szennyező anyag féleségből nagyobb antropogén emisszió éri, jelentős és visszatérő érv a vállalkozók kezében a szigorú környezetvédelmi intézkedésekkel szemben. Azzal érvelnek, hogy a kormányzat olyan erőfeszítésre kényszeríti őket, amelyek hasznát nagyrészt az országhatáron kívül élvezik.

Az importáló országok védekezése a jelenlegi világgazdasági rendben érthető, de magatartásuk nem menthető. Azzal ugyanis, hogy csak környezetkímélő termékek importját engedélyezik és tiltják például az ökológiai szempontból ártalmasabb műtrágyák, növényvédő szerek, mosószerek stb. importját, nem csökkentik a káros emissziót, ugyanis a jelenlegi technológiai fejlettségben mutatkozó szintkülönbség - az országok közötti technikai, technológiai rés - miatt a szigorú környezetvédelmi követelményeknek nem megfelelő termékeket, nyersanyagokat a fejlődésben hátrább levő országok nagyrészt a belső piacon értékesítik, mást alig tehetnek.

A fejlett országok protekcionizmusa megépíti a környezetvédők által sokat bírált "magas kéményeket", amelyekről ma már mindenki tudja, hogy nem eszközei a környezetszennyezés csökkentésének, legfeljebb arra jók, hogy időlegesen a szennyezés okozta problémákat más régiókba helyezzék át.

Amit a szakirodalomban egyesek a környezetvédelem importjának neveznek, az a gyakorlatban inkább a környezetszennyezés közvetett exportjának tekinthető.

A hatékony, tényleges megoldás reményével kecsegtető nemzetközi együttműködés helyett sajnos jelenleg gyakran a környezetszennyezés közvetlen exportjával is találkozunk. Ennek legdurvább formája a veszélyes hulladékok országhatáron túlra történő szállítása.

1983-ban például több mint 700 000 tonna veszélyes hulladékot szállítottak át az OECD tagországok országhatárain túli lerakás, és több mint 1,5 millió tonnát tengerbe süllyesztés vagy a tengeren történő elégetés céljából. A veszélyes hulladékok igen jelentős hányadát Nyugat-Európából a volt szocialista országokba szállították, amit az indokolt, hogy ott olcsóbban végezték a hulladékok lerakását, mint Nyugat-Európában, némely esetben a különbség 100 $/tonna is lehetett. Ma már a veszélyes hulladék importálása tilos.

A veszélyes hulladékok kezelésére vonatkozó rendelkezések korrektnek látszanak, ugyanis kimondják, hogy a hulladékot előállító vállalat nem bízhat meg a szolgáltatással olyan szervezetet: "amelynek hírneve kétes, esetleg nincs kellően felszerelve, vagy amely a szolgáltatásokat túl olcsón kínálja, vagy nem hajlandó felvilágosítást adni arról, hogy a hulladékot hol és milyen módon fogja ártalmatlanítani. A hulladék előállítóját nem mentesíti a felelősség alól az sem, hogy intézkedett, mert felelőssége akkor is fennáll, ha a hulladékot nem úgy rakják le, mint ahogy azt tervezték.".

A szabályozás valóban korrekt és körültekintő, az idézett tények azonban a szabályoktól eltérő gyakorlatról vallanak. A magyarországi tapasztalatok is inkább a számokban tükröződő kedvezőtlen gyakorlatot látszanak alátámasztani.

A környezetszennyezés exportjának másik, talán kevésbé drasztikus, de nem kevésbé káros módja a szennyező technológiák működő tőke formájában történő áthelyezése más régiókba, esetleg olyan rafinált formában is, hogy a szennyező technológiával előállítható termék iránti kereslet támasztásával, vagy kedvező hitelek biztosításával vonzóvá teszik a technológiai fejlődésben elmaradt ország számára a szennyező ágazatban a fejlesztést.

Ennek példáit az energiaiparban máris tapasztalhatjuk. Elég, ha utalunk néhány fejlett nyugat-európai ország vízi- és atomerőművi beruházásainak leállítására és párhuzamosan villamosenergia-import iránti igényük növekedésére.

Az európai gazdasági helyzet kedvez az ilyen és ezekhez hasonló "megoldásoknak". Hosszú távon viszont - ahogy a magas kémények építése - óriási ökológiai veszélyekkel jár ez az út.

A környezetvédelem megoldását nyilván nem itt kell keresnünk. Megnyugtató megoldást csak a korszerű, környezetbarát technológiák széles körű elterjesztése eredményezhet. Tehát nem az importkorlátozás a hatékony eszköz, hanem éppenséggel az export, mégpedig a csúcstechnológiák exportjának a szabadabbá tétele jelenthet kiutat. Az emberiség nagy találmányait az emberiség érdekében kell közkinccsé tenni. Az elért fejlettség monopolizálása az egész emberiség jövőjét veszélyezteti.

Az a helyzeti előny, amivel a fejlett országok a környezetvédelem terén rendelkeznek, ma igen jó üzlet a számukra. Kimutatható, hogy a környezetvédelmi kiadások a gazdasági növekedést nemcsak nem fékezték, hanem kifejezetten serkentették. A környezetvédelmi ipar létrejötte jelentős exportbevételekhez juttatta ezeket az országokat. Aki azonban csak az üzletet látja a környezetvédelemben, az könnyen tévedhet, a szélirányt a természet törvényei határozzák meg és nem a vállalkozók profitja.

Az EU környezeti gyakorlata a direkt "command and control" (utasít és ellenőriz) típusú szabályozástól jutott el mára a szubszidiaritás elvének deklarálásán keresztül egy sokszínűbb, igen változatos eszközrendszert alkalmazó környezetpolitikáig, aminek egyik legújabb eleme az "önkéntes megállapodások" gyakorlata. Az EU nagy hangsúlyt fektet arra, hogy a fiskális és a környezetvédelmi politikák ne ellentétesek legyenek hanem egészítsék ki egymást, erősítsék egymás hatását.

A Közösség 1992-ben kiadott "Jelentés a környezet állapotáról" címet viselő állapotfelmérése szerint az Európai Unió környezeti állapota lassan, de feltartóztathatatlanul romlik. Sőt, a nemzetközi kereskedelem bővülésével és a gazdasági növekedéssel ez a tendencia várhatóan folytatódni fog állapítják meg Hargitai Árpádné - Izikné Hedri Gabriella - Palánkai Tibor ( [ 1995] , 125. old.) és valóban az EU környezeti állapotáról készült későbbi jelentések meggyőzően bizonyítják ezt az előfeltevést.

Az EU környezetpolitikájának az Ötödik és Hatodik Környezetvédelmi Akcióprogramokban megcélzott változásai

Az 1992-2000 közötti időszak környezetpolitikáját az Európai Unió 5. Környezetvédelmi Akcióprogramja fogja keretbe, amely a "Fenntarthatóság Felé" címet viseli. Az Európai Unió jelenleg is aktuális környezetpolitikai céljait és alapelveit az 1992-ben aláírt Maastrichti Szerződés foglalja össze. (130r cikkely 2. bekezdés - Bándi Gyula [ 1999] , 113-119. old.):

  • A forrásnál történő megelőzés elve, mely szerint az Unió környezetvédelmi célú támogatásainak tisztább termelési technológiák alkalmazásával elsosorban a megelőzésre kell törekedniük a csővégi technológiák és az utólagos kárelhárítás helyett.
  • Az elővigyázatosság elve.
  • A szennyező fizet elv azt jelenti, hogy a környezeti kár okozójának kell állnia a megelőzés vagy az elhárítás költségét, ezért a tagállamok maguk is felelősek a környezetpolitika finanszírozásáért.
  • Az integráció elve szerint a környezetvédelmi követelményeket be kell építeni a többi közösségi politika meghatározásába és végrehajtásába, és figyelembe kell venni a Közösség minden tevékenységénél.
  • A szubszidiaritás elve (3b cikkely) a Közösség egész tevékenységére, így minden támogatási eszközre vonatkozó általános alapelv, mely szerint a Közösség "csak akkor és olyan mértékben avatkozik be, amennyiben a tervezett intézkedés célkitűzéseit a tagállamok nem tudják kellően megvalósítani, és ezek a célkitűzések a tervezett intézkedés nagyságrendje vagy hatása miatt közösségi szinten jobban megvalósíthatók".
  • A fenntartható fejlődés elve, aminek elérését már az Ötödik Környezetvédelmi Akcióprogram is célul tűzte ki, csak az 1997-ben aláírt Amszterdami Szerződéssel (Preambulum 2. cikkely) került a Közösség alapvető céljai közé. Az integráció elve is a Preambulumba emeléssel (3. cikkely) vált általánossá. (Bándi Gyula [ 1999] , 129. old.)

Az Ötödik Környezetvédelmi Akcióprogramban az EU jelentősen elkötelezte magát a környezetvédelem közvetett, gazdasági eszközökkel történő szabályozása mellett. Az EU tagállamok az élharcosai az öko-adóztatás (például az úgynevezett szénadó) nemzetközi elterjesztésének. Az EU számos támogatási programot is működtet a környezeti problémák nemzetközi összefogással történő megoldására. Elég itt talán a legismertebb LIFE programra vagy a Preferenciák Általános Rendszerére, (General System of Preferences) az újabban bővülő "Zöld" GSP-re utalnunk. Ezek a programok nagyrészt a tagállamok és a fejlődő országok közötti kooperációval segítik a környezeti problémák megoldását. (A legjelentősebb finanszírozási eszközöket viszont a strukturális és kohéziós alapok tartalmazzák.)

Viszonylag új elem az EU környezetpolitikájában a Horizontális Segítő rendszerek kiépülése. Ennek intézményi megjelenése többek közt a Koppenhágában 1994-ben létrehozott Európai Környezetvédelmi Ügynökség. Igen jelentős a pénzügyi intézmények, mint például az EBRD környezetvédelmi szerepe is. Az úgynevezett horizontális, vagyis az átfogó és általános környezeti szabályozás kérdéseivel foglalkozó joganyag részei a környezeti hatásvizsgálatot és a tájékoztatási kötelezettséget szabályozó direktívák is.

Az EU környezeti szabályozásának az egyes tagállamokban való bevezetését átmeneti időre el lehet halasztani, vagy bizonyos esetekben mód lehet az EU előírásoknál szigorúbb előírások alkalmazására. Az EU esetenként pénzügyi támogatást nyújt a direktívák mielőbbi bevezetéséhez a tagállamoknak.

Az EU környezetpolitikájának a "szennyező fizet elv" teljes körű alkalmazása, a szennyezésnek a szennyezés forrásánál történő megelőzése és a környezetpolitikának az EU más politikáiba történő integrálása a célja. A végrehajtás a sokoldalú együttműködésen alapul.

Már az Európai Uniót létrehozó 1992. évi Maastrichti Szerződés 130r(2) cikkelye kimondja, hogy a környezetvédelmi követelményeket be kell építeni a Közösség egyéb politikáinak és irányelveinek meghatározásába és megvalósításába. Ennek megfelelően az Ötödik Környezetvédelmi Akcióprogramja igen nagy hangsúlyt fektetett ezen elv megvalósítására. E hangsúlyváltás különösen jól érzékelhető, ha az Ötödik Akcióprogramot összevetjük az előző négy akcióprogrammal: azok többnyire valamilyen konkrét környezeti probléma megoldására irányultak. Ezzel szemben az Ötödik Környezetvédelmi Akcióprogram a gazdálkodás és az életvitel módját kívánta megváltoztatni, a "fenntarthatóság felé" terelni, s ennek fő megvalósítási módozatát abban látta, ha a környezetpolitikai elvek nem külön állnak, hanem beépülnek a gazdaságpolitikába és az ágazati politikákba.

Az Akcióprogram öt gazdasági ágat (ipar, energiagazdaság, közlekedés, mezőgazdaság, turizmus) kiemelten kezelt, s példát adott arról, hogyan kellene azoknak a fenntarthatóság irányába fejlődniük.

Ez a felfogás a környezetvédelem minőségileg magasabb szintjét képviselte, amennyiben szakított a defenzív, reaktív szemlélettel. A preventív szemlélet a károsodások megelőzésére helyezi a hangsúlyt. Ennek legsikeresebb útja a környezetvédelmi szempontok beépítése a gazdaságpolitikába és az ágazati politikákba. Ez a beépítés a legkülönfélébb területeken végbemehet a nemzetgazdasági fejlesztési terveitől kezdve az adórendszeren, költségvetési politikán át az egyes ágazatok fejlesztési stratégiájáig.

Az Ötödik Akcióprogramban egyértelműen a környezeti és gazdasági célok integrálására történtek erőfeszítések. A program a kétirányú integrálás szükségességét hangsúlyozza, amikor leszögezi, hogy az integrációra szükség van: "...nem csupán a környezetvédelem érdekében, hanem a többi [gazdaság]politikai terület folyamatos hatékonyságának biztosításáért is." (35. old.)

A környezetvédelmi és gazdasági területek integrálását a szabályozási rendszerek kialakításakor is figyelembe kell venni. Nem elég csak a környezetvédelmi szabályozás környezeti (A) és a gazdasági-szociális szabályozás gazdaság-szociális következményeit (C) végiggondolni. A környezetvédelmi szabályozásnak természetesen jócskán vannak gazdasági és szociális következményei (B) a versenyképességre, piaci helyzetre, árszínvonalra, jövedelemelosztásra, stb.), nem csak a gazdasági-szociális intézkedéseknek környezetvédelmi hatásai (D). El szoktunk viszont feledkezni arról, hogy a két szféra szabályozási rendszere egymásra is hat (E), mint ahogy a bármely területen jelentkező következményeknek is van kölcsönhatása (F)(Kiss Károly 1999.).

Az Európai Környezetvédelmi Ügynökség 1999-ben "Környezet az Európai Unióban a századfordulón" címmel megjelent jelentése szerint az Unió általános környezeti állapota nem javult jelentősen, sőt néhány területen tovább romlott. Az EU Hatodik Környezetvédelmi Akcióprogramja az éghajlati változások elleni küzdelmet, a természetvédelmet és a biodiverzitás megőrzését, a környezetvédelem és egészség összekapcsolását, és a természeti erőforrások fenntartható használatát és a környezetbarát hulladékkezelést, az ezeken a területeken tapasztalható elmaradás elismerésével, a támogatásoknál előnyben részesítendőnek minősítette.

Az EU Hatodik Környezetvédelmi Akcióprogramja a 2001-tol 2010-ig terjedő időszakra készült "Jövőnk, választásunk" címmel (Communication of the Commission [ 2000] ). Az Ötödik akcióprogram részletezettségéhez képest az új program tudatosan szűkebb, keret jellegű, határidőkhöz és számszerű indikátorokhoz kapcsolódó célkitűzéseket és feladatokat nem fogalmaz meg. (European Environmental Bureau [ 2000] , 4. old.). A program főbb stratégiai céljai:

  • A fenntartható fejlődés eddigieknél mélyebb és teljesebb körű integrálásához hatékonyabb kommunikációs stratégia szükséges, amely elősegíti az életmód megváltoztatását.
  • A környezetvédelmi jogszabályok és az akcióprogramok sikeres végrehajtásának a feltétele a társadalmi részvétel biztosítása a tervezésben és a megvalósításban.
  • Az Ötödik Környezetvédelmi Akcióprogram ágazati célkitűzései továbbra is érvényben maradnak, illetve kiegészülnek a kemikáliákra és a talajra vonatkozó célkitűzésekkel (Agerblad, Annika [ 2001] , 3. old.).

Az EU környezetvédelmi törekvéseivel illetve a kibővítés környezetvédelmi kérdéseivel kapcsolatban leggyakrabban a finanszírozás illetve a finanszírozhatóság, a vállalkozások nemzetközi versenyképességére gyakorolt hatások merülnek fel kérdésként. Tekintsük át először röviden az környezetvédelem finanszírozásának európai tapasztalatait.

Elvárások a gazdaságban-Statisztikák mögé bújva

Tíz éve javul az ország környezeti állapota. Ezt erősítheti tovább az EU-tagság, de árthat is a statisztikai adatok túlzott tisztelete és a hivatalnokszemlélet.

Meglehetősen elmarasztalóan fogalmaz a környezetvédelem témakörében az Európai Bizottság 2000. évi magyar országjelentése. Baj van tehát a környezetvédelemmel, de talán érdemes tisztázni, hogy mi a baj és mekkora. Ebben a kérdésben ugyanis eltér a magyar állampolgárok és az uniós hivatalnokok álláspontja. Míg a polgárt a levegő minősége érdekli, az eurokratákat az, hogy kellően sűrűn telepítettek-e a levegő minőségét ellenőrző mérőhelyek, és szabványos-e a mérőműszer. A hivatalnokok a hulladékgazdálkodás terén is inkább a nyilvántartási rendszer szabályozottságára, az információk megbízhatóságára, a lerakott szemét kémiai összetételére figyelnek, míg az "egyszerű halandóknak" a szemétszállítás díja, a hulladéklerakók külső megjelenése, a lakóterülettől való távolságuk és más, érzékelhető jellemzőik fontosak. A brüsszeli értékelés tehát azt az elmaradást rója föl, amely a jogszabályalkotásban, az információs rendszer fejlesztésében, az intézményrendszer építésében megmutatkozik, de nem szól természeti környezetünk tényleges állapotáról. Márpedig az nemzetközi összehasonlításban jó közepesnek mondható, sőt a kelet-európai országok többségénél kedvezőbb.

Az elmúlt évek gazdasági recessziója elsősorban a jelentősen környezetszennyező nehézipari ágazatokat érintette. Ennek afféle szerencsés mellékhatásként jelentősen csökkentek a környezetterhelés hagyományos formái: mérséklődött például a kéndioxid-, nitrogénoxid-, por- és nehézfém-kibocsátás. A szerkezetváltás egyúttal az alkalmazott technika életkorában, illetve anyag- és energiahatékonyságában is kedvező trendtörést eredményezett. A külpiaci orientáció megváltozása - mára az uniós tagországok több mint 70 százalékkal részesednek a magyar exportból -, illetve azok a pozitív mellékhatások, amelyeket az EU piaci követelményeinek meghatározóvá válása kikényszerített, szintén érződnek a hazai környezeti problémák megoldásában.

A legjelentősebb társadalmi környezeti konfliktusokat változatlanul a veszélyes hulladékok okozzák. A valós gondok mellett az információk bizonytalansága, politikai és lobby-harcok is fokozzák az e területen tapasztalható káoszt. A statisztikai adatok azonban elrettentésre inkább alkalmasak, mint reális elemzésre, illetve valós környezeti stratégia kimunkálására. A veszélyes hulladékok mennyisége ugyanis a szikár számadatok szerint 1993 és 1997 között minden erőfeszítés ellenére alig változott. Csakhogy ez valójában nem igaz. A timföldgyártás maradékaként felhalmozódó vörösiszap termelése például kevesebb mint harmadára, az élelmiszeriparban keletkező veszélyes hulladék pedig kevesebb mint felére csökkent. A kémiai átalakítás valóban nagyon veszélyes hulladéka 1997-ben hatoda volt az 1993-as értéknek. A települési és intézményi veszélyes hulladék mennyiségi növekedésének pedig egyenesen örülnünk kell, mert ez azt jelenti, hogy a korábban a kommunális hulladékba kerülő anyagoknak - többek között akkumulátoroknak, szárazelemeknek, festékeknek vagy hígítóknak - egyre nagyobb részét sikerül elkülönítetten összegyűjteni.

A statisztikák összevont adatai tehát elfedik a kedvező tendenciákat. Ezzel mind környezetünk, mind iparunk állapotáról a szükségesnél negatívabb képet festünk. Az erőművi salak és pernye például 1996-tól III. osztályú veszélyes hulladéknak minősül és ez a tétel önmagában igen jelentősen lerontja a hulladékstatisztikát. Bár az EU-csatlakozás környezetvédelmi szempontból általában szigorításként jelenik meg a közvélemény előtt, a veszélyes hulladékok vonatkozásában mégis inkább enyhítés lesz, hiszen az uniós statisztikai rendszer átvétele önmagában mintegy 40 százalékkal "csökkenti" azok évi mennyiségét - mivelhogy a tagság pillanatától mi is ugyanazt tekintjük veszélyes hulladéknak, amit az EU tagállamai. Mindezek után el kell ismernünk, nem a brüsszeli bizottság tehet róla, hogy az általunk szolgáltatott adatokból ránk nézve kedvezőtlen következtetésekre jut. Végtére is valóban nem mindegy, hogy a veszélyes hulladékok mennyisége 3,6 vagy 1,4 millió tonna/év: miután legalább 10 esztendeje készülünk az uniós tagságra, már igazán elérhettük volna, hogy a statisztikákban megjelenő adataink összehasonlíthatóak legyenek az EU-tagokéval.

A másik trendtörés annak az eredménye, hogy az EU követelményeinek megfelelően Magyarországon is megváltoztak a környezetvédelmi prioritások. A megoldandó feladatok között előbbre kerültek azok, amelyeket a csatlakozási szándék nélkül valószínűleg csak később teljesítettünk volna.

A két trendtörés számos előnyös következménnyel járt, viszont kiegyensúlyozatlan fejlődést eredményezett. A környezetvédelmi kerettörvény és az emissziós határértékek megfelelnek az EU követelményeknek, az intézményrendszer azonban egyenlőtlenül fejlődött. A települési önkormányzatok például számos környezetvédelmi jogosítvánnyal rendelkeznek, ám azok érvényesítéséhez nem elegendőek sem a személyi, sem a tárgyi feltételek. Az intézményrendszer fejletlensége miatt gyakran több figyelem irányul a felelősség megállapítására, mint a problémák megoldására. Sőt az ország-jelentés jelentős szakemberhiányról beszél, holott ma egy sor környezetmérnöki és környezetgazdálkodási diplomával rendelkező fiatal szakember nem talál szakképesítésének megfelelő állást. A követelmények teljesítéséhez tehát leginkább a szervező erő hiányzik.

A csatlakozási tárgyalások környezetvédelmi fejezetének egyik leginkább húsba vágó kérdése, hogy vajon mennyibe kerül majd a követelmények teljesítése. A jövendölések ma több ezer milliárd forintról szólnak. (Lásd külön írásunkat.) A jelenlegi trendek matematikai kivetítése persze nem számol a műszaki fejlődéssel és hatékonyság-javulással. A becslések ehelyett általában abból indulnak ki, hogy a GDP növekedésével együtt nő a szennyvíz és a hulladék mennyisége. Ám amennyiben egy költségkalkuláció a technikai haladást és a szerkezetváltás hatásait, a tisztább termelés és fogyasztás lehetőségeit is figyelembe veszi, bizonyára sokkal kisebb beruházási igényeket és reálisabb felzárkózási időt kap eredményként.

A csatlakozási feltételek teljesítésének jelentős jövedelem-átcsoportosító hatása is van. A felzárkózás terheit ugyanis túlnyomórészt a bányászat, az energiaipar, a vegyipar, a kohászat, a közlekedés és a könnyűipar viseli majd, míg a turizmus és idegenforgalom, a környezetvédelmi ipar, az építőipar, bankok és biztosítási szolgáltatások, egészségbiztosítás, oktatásügy, önkormányzatok és a közigazgatás a javuló környezetállapot haszonélvezői lesznek.

Az uniós csatlakozás szempontjából mindazonáltal az egyik legfontosabb kérdés a gazdaság környezeti teljesítménye. Brüsszel többek között elmarasztalja Magyarországot amiatt, hogy a levegőszennyezést - például az ólomimmissziót - ellenőrző monitoring rendszer nem felel meg a szabványnak. Ez azonban nem csökkenti annak a jelentőségét, hogy 1999-ben megszűnt az ólomtartalmú üzemanyagok forgalmazása, és ezzel töredékére csökkent az ólomemisszió. Amennyiben tökéletesen mérnénk az ólomtartalmat, de nem volnánk képesek előállítani az ólommentes üzemanyagot, a jogharmonizációban talán előrébb tartanánk, de környezetünk állapotát illetően nyilván sokkal rosszabb lenne a helyzet. Elgondolkodtató persze, hogy amikor az üzemanyagok minőségének megváltoztatása sokmilliárdos beruházást igényelt a Moltól, vajon mi akadályozza a megfelelő monitoring rendszer ezen költségek töredékéből megvalósítható kiépítését.

Jelentős problémává nőhetik viszont ki magukat a Széchenyi-terv autópálya-, csatornahálózat- és lakásépítési programjainak környezeti hatásai. Míg az előző évtized környezetvédelmi szempontból jelentős javulást hozott - élveztük a szerkezetváltás környezeti ajándékhatását -, a következő évek gazdasági fejlődése szinte elkerülhetetlenül egy új típusú környezetpusztítással lephet meg bennünket. Érdekes módon számos, az EU által elvárt környezeti mutatónk javulni fog. A csatornaépítések hatására például zárul a közműolló, de a beruházások építőanyag-igénye és nagyipari jellege, valamint a létesítmények helyigénye óriási természeti erőforrás-túlhasználatot indukál. A rétegvizek védelme megoldható volna másképpen is, ami mind gazdasági, mind környezeti szempontból hatékonyabb lenne. Hasonló a helyzet az autópálya építéssel. Számos gazdaságfejlesztési érv szól mellette, de szigetekre szabdaljuk vele a természetes ökoszisztémákat, és ezzel tovább pusztítjuk a biodiverzitást. Az építés anyagigénye és az autópálya által gerjesztett közúti forgalom környezeti mérlege szintén egyértelműen negatív.

Ezek a fejlesztések jelentősen javítják viszont azokat a mutatókat, amelyeket az EU hivatalnokok elvárnak tőlünk. A csatornaépítés, az autópályákhoz kapcsolódó környezetvédelmi beruházások - zajvédő falak, állatok részére épített átjárók - növelik a környezetvédelmi kiadásoknak a GDP-ből való részesedését. Sőt ilyen hatással lehet az automobilizmus további térhódítása is, hiszen a katalizátor értéke szintén környezetvédelmi kiadásnak számít. Jelenleg a hazai statisztika ezeket a ráfordításokat nem tartja nyilván a környezeti kiadások között, de Nyugaton, sőt már Csehországban is oda sorolja ezeket a tételeket.

A gazdaság környezeti teljesítményéről szólva mindeddig nem tettünk említést a bruttó hazai termék 45 százalékát előállító és a munkaerő 70 százalékát foglalkoztató kis- és középvállalatokról. Az ebbe a körbe tartozó cégek az úgynevezett diffúz szennyezők közé tartoznak, ezért tevékenységükről nincs megbízható statisztika, és a környezetvédelmi szabályozás sem igen tud mit kezdeni velük. Pedig a problémák egy része igencsak szembeszökő. (Lásd külön.) Nagy számuk és a foglalkoztatásban játszott szerepük miatt a következő évtizedben a kis és közepes vállalkozások a gazdaság stabilizáló ágazata lehetnek, de jelentős annak a veszélye, hogy a környezetszennyezést és az alacsony környezeti hatékonyságot is konzerválhatják. Jelenleg nem tudjuk, hogy pontosan mekkora a kis és közepes vállalkozások hozzájárulása a környezetszennyezéshez, de valószínűleg jóval nagyobb, mint a GDP-hez való hozzájárulásuk, tehát egyértelműen rontják az ország átlagos környezeti hatékonyságát. A kisvállalkozások támogatása mind az EU, mind a hazai kormányzat fejlesztési stratégiájában az első számú prioritások egyike. A környezeti dimenzió viszont mintha hiányozna ezekből a fejlesztési elképzelésekből.

* KEREKES SÁNDOR

A szerző a BKÁE Környezettudományi Intézetének igazgatója, a környezetgazdaságtani és -technológiai tanszék vezetője

Mennyibe kerül a felzárkózás?

Az EU környezetvédelmi feltételeinek a teljesítése Kerekes Sándor és kollégája, Kiss Károly 1997-2010 közötti időszakot felölelő számításai szerint 1997. évi árakon 2300-2900 milliárd forintba kerülne. Ebből a legnagyobb tételek: levegőtisztaság-védelem 500 milliárd; felszíni vizek védelme 1300-1600 milliárd; felszín alatti vizek védelme 130-260 milliárd; hulladékgazdálkodás 230-250 milliárd; megfelelés az IPPC-direktívának 100-300 milliárd forint. Ehhez járulnak még a működési és fenntartási költségek, amelyek nagyságát 350-730 milliárd forintra becsülik.

Magyarországon a környezetvédelmi kiadások jelenleg a GDP 1-1,3 százalékát teszik ki, miközben a fejlett ipari országokban ez a mutató 1,5-1,8 százalék. A Nemzeti Környezetvédelmi Program előirányzatai szerint ez az arány 2010-re 2-2,2 százalékra nő. Amennyiben feltételezzük, hogy a GDP 2010-ig átlagosan évi 3,5-4,5 százalékkal bővül, akkor a környezetvédelemre fordítható rész növekedéséből képződő kumulált összeg 2200-2500 milliárd forintra jön ki. Azaz valamivel elmarad a kötelezettségektől.

A legkritikusabb terület a szennyvízelvezetés és -tisztítás, amely a számításokban 770-800 milliárd forinttal szerepel, de az illetékes tárca ennél is magasabb összeget igényelt. A szinte minden határon túl növekvő követelések mögött a szakértők az érintett csoportok - önkormányzatok, kommunális vállalatok, vízgazdálkodás - érdekeinek előtérbe kerülését látják. Az informális adatok azt mutatják, hogy a hivatalos költségelőirányzatok a tényleges költségeknek gyakorta a duplájával dolgoznak.

Kisvállalkozók kínjai

ELÖREGEDETT ESZKÖZÖK. Közúti szállítójárműveik és termelőeszközeik általában elavultak, így azoknak nemcsak a termelékenysége, hanem a környezetszennyezése is jelentősen rontja a statisztikai átlagot.

KICSIBEN GAZDASÁGTALAN. A piacon hiányoznak a kis méretekben zajló termelés egészére kiterjedő környezetvédelmi megoldások, a tanácsadó cégek, a kivitelezők és az úgynevezett környezetvédelmi ipar jobbára egy-egy technológiai folyamatra korlátozódó megoldásokat kínál. Ezekkel viszont rendszerint csak azt érik el, hogy a termelés egy adott pontján a korábbi szűk keresztmetszet helyett kapacitásfelesleg keletkezik és másutt jelenik meg a szűk keresztmetszet.

TŐKEHIÁNY. Tőkeszegények, ezért nem is képesek az egész gyártórendszer egyidejű fejlesztésére. A bankok is csak a meglévő vagyonuk "kiegészítésére" adnak hitelt és ezzel konzerválják a csúcstechnológiáktól való elmaradást.

SZAKÉRTŐHIÁNY. Nincsenek saját szakértőik, ezáltal kiszolgáltatottak mind a hatóságoknak, mind a piacnak.