Az
EU környezetpolitikájának változási irányai*
A környezetpolitika a
Római Szerződéstől Maastrichtig
Az EU környezetvédelmi erőfeszítéseit is a sikerek és kudarcok
láncolata jellemzi. Az EU számára a 70-es évek elején a természeti
környezettel kapcsolatos nemzeti szabályozási törekvések azzal a
veszéllyel fenyegettek, hogy a környezeti szabályozás a közösségen
belüli szabad kereskedelem gátjává válhat. Ezt megelőzendő, az EU már
1972-ben elkészítette az első környezetvédelmi cselekvési programját
amelynek a fő célja a nemzeti környezetvédelmi politikák
harmonizációja volt. Természetesen a EAP-k (Environmental Action
Programmes) elsődleges céljukon, a szabad-kereskedelem védelmén
túlmutatóan más problémák megoldását is segítették azzal, hogy a célok
és követelmények széles skáláját fogalmazták meg a levegőtisztaság, a
vízvédelem, a hulladékgazdálkodás a természetvédelem és az emberi
egészség védelme érdekében. A 80-as évek közepére az EU cselekvési
programjai meghatározó tényezőivé váltak a nemzeti környezetvédelmi
jogalkotásnak. Elvi fordulatnak is lehet tekinteni az 1988-as European
Court of Justice határozatot, amely a "Dán üvegpalack" esetében első
ízben helyezte előtérbe a környezetvédelmi érdeket a szabad
kereskedelemmel szemben. A kilencvenes évek újabb kihívásokat
jelentettek az EU környezetpolitikája számára, részben mert az
intenzív nemzeti környezeti jogalkotási szakasz nagyrészt
befejeződött, részben mert a törekvések ellenére az EU tagállamok
környezeti állapota tovább romlott miközben a környezetvédelmi
kiadásaik jelentősen nőttek.
A kilencvenes évek egyébként is sok változást hoztak az EU-n belül.
Az északi államokkal és Ausztriával történt 1995-ös bővítés részben
szigorúbb környezetvédelmi követelmények megjelenését vetítette előre,
részben olyan új problémák megjelenéséhez vezetett, mint a Balti
tenger környezetszennyezése. Átrendeződtek az erővonalak az EU-n belül
a német egyesítés miatt is. Németország a keleti részek környezeti
problémái miatt elveszítette korábbi meghatározó szerepét. A Kyotói
megállapodás végrehajtása kapcsán az 1997-es Holland elnökség idején
az EU közös tárgyalási álláspontját generáló Hollandia is
visszalépésre kényszerült már 1998-ban. A Hollandok kormányhoz
csatlakozott a Német és a Dán Kormány is, mindhárman arra hivatkoztak,
hogy eddigi, az átlagot meghaladó üvegház-gáz kibocsátás csökkentési
erőfeszítéseik miatt, a további csökkentés számukra már az ipar
versenyképességét kedvezőtlenül befolyásoló erőfeszítéseket jelentene,
ezért a csökkentési mértékek elosztását újra kell tárgyalnia az
EU-nak. Egyedül az Egyesült Királyság vállalt, saját nemzeti
politikájával összhangban a Kyotói protokollban rögzítettnél nagyobb
széndioxid kibocsátás csökkentést.
Az Európai Közösséget létrehozó 1956-57-es Római Szerződés
megalkotói még nem látták szükségesnek, hogy a környezetvédelem
kérdéseivel foglalkozzanak. A korábbi belépők esetében (a legutóbbi
kibővítésig) a környezetvédelem nem képezte a csatlakozási tárgyalások
súlyponti kérdéskörét. 1973-ban, az Első Környezetvédelmi Akcióprogram
kidolgozásával elkezdődött a környezetvédelem beépülése az EK
politikai-szabályozási mechanizmusaiba, melyet több hasonló program
követett. (A legutolsó a 2001-es Hatodik Környezetvédelmi
Akcióprogram.)
A környezet védelme a Közösség alapdokumentumaiban először az
egységes piacot létrehozó 1987-es Európai Egységokmányban (Single
European Act) vetodik fel, nyilván nem véletlenül (ez a Bruntland
jelentés: "Közös jövőnk" publikálásának éve). Az Egységokmány a Római
Szerződés módosításával beemelte a Közösség céljai közé a
környezetvédelmet és ezáltal közvetlen jogalapot teremtett a közös
környezetpolitikai intézkedések számára. Ennek ellenére az
Egységokmány sok kritikát kapott, mivel a gazdasági és kereskedelmi
szempontokat a környezetvédelem elé helyezte, s a környezetvédelmet
kereskedelemkorlátozó tényezőnek tekintette. Az Európai Közösség
mindenek felett álló célja az egységes piac (single market)
kialakítása és zavartalan működtetése volt. A környezetvédelmet - a
szociálpolitikához és munkavédelemhez hasonlóan - az egységes piacnak
alárendelt területként tekintették. A közös környezetpolitika
törekvése elsősorban abban nyilvánult meg, hogy az országonként eltérő
szabályozás miatt ne alakuljanak ki piaci torzulások. Ennél fogva a
harmonizálásnak is elsősorban erre tekintettel kellett végbemennie.
Az európai országok környezetvédelmi stratégiáiban általánosnak
tekinthető törekvés egyrészt az immissziós határértékek szigorodása,
másrészt a szabályozás rugalmassá válása.
Az immissziós határértékek szigorodását az indokolja, hogy a
bonyolult ökológiai viszonyok között nem állapíthatók meg teljes
ökológiai és egészségügyi biztonságot ígérő határértékek. Ez a
felismerés a karcinogén anyagokkal összefüggésben már közismertté
vált, de nyilván igaz más ártalmas anyagokra is.
Az immissziós határértékek szigorítását indokolja az is, hogy eddig
az anyagok ártalmasságát túlságosan a humán hatások szempontjából
vizsgálták, ami az ökoszisztémák fennmaradása szempontjából nyilván
nem elegendő.
A szabályozás rugalmasabbá válásában az a vélemény fejeződik ki,
hogy a környezetvédelem és a gazdaság fejlődése nem szembenálló, hanem
egy irányba mutató célok, vagyis létezik szerves gazdasági növekedés,
amely a környezetet egyre jobb minőségben termeli újra. A
környezetvédelem szabályozásának - a korábbi elképzelésekkel szemben -
a növekedést nem korlátozni, hanem segíteni célszerű, mert sokan ezt
tartják a hatékony környezetvédelem alapjának is.
A rendszer rugalmasságát az egyedi elbírálás lehetősége, a
korszerűsítésre biztosított 3-8 éves határidők, az amerikai
gyakorlatból ismert kiegyenlítési lehetőségek teremtik meg. A normák
alkalmazása alól kivételt csak a szükséges ráfordítás nagyságának és
az okozott környezeti ártalmaknak az együttes vizsgálata alapján lehet
engedélyezni. Az a körülmény, hogy az adott létesítménynél
gazdaságtalan az emisszió csökkentés vagy, hogy a szokásosnál
költségesebb, önmagában nem elegendo a kivételezéshez.
A brit környezetvédelem eszköztára igen széles. A szokásosnál talán
nagyobb szerepet játszanak a tárgyalásos megegyezések. Mivel minden
eset más és más, minden egyes veszélyt külön kell kezelni: a szennyezo
anyagokat és a szennyezési helyeket is egyedi módon. A brit
környezetvédelmi politika éppen azért érdemel figyelmet, mert nem
univerzális megoldásokat keres, hanem tudomásul veszi, hogy a
környezetvédelem problémái különös, egyedi kezelést igényelnek. Azt a
tapasztalatunkat támasztja alá, miszerint a közgazdasági és jogi
eszközöket, az ösztönzést, a tiltást stb. nem vagylagosan, hanem
együttesen célszerű alkalmazni, esetenként keresve az eszközök
optimális kombinációját.
A környezetvédelmi erőfeszítések ellenére a legjelentősebb
szennyező anyagokból várhatóan továbbra is no az emisszió Európában.
Az a tény, hogy az európai országok jelentős részének területét a
saját országbeli emissziónál a legtöbb szennyező anyag féleségből
nagyobb antropogén emisszió éri, jelentős és visszatérő érv a
vállalkozók kezében a szigorú környezetvédelmi intézkedésekkel
szemben. Azzal érvelnek, hogy a kormányzat olyan erőfeszítésre
kényszeríti őket, amelyek hasznát nagyrészt az országhatáron kívül
élvezik.
Az importáló országok védekezése a jelenlegi világgazdasági rendben
érthető, de magatartásuk nem menthető. Azzal ugyanis, hogy csak
környezetkímélő termékek importját engedélyezik és tiltják például az
ökológiai szempontból ártalmasabb műtrágyák, növényvédő szerek,
mosószerek stb. importját, nem csökkentik a káros emissziót, ugyanis a
jelenlegi technológiai fejlettségben mutatkozó szintkülönbség - az
országok közötti technikai, technológiai rés - miatt a szigorú
környezetvédelmi követelményeknek nem megfelelő termékeket,
nyersanyagokat a fejlődésben hátrább levő országok nagyrészt a belső
piacon értékesítik, mást alig tehetnek.
A fejlett országok protekcionizmusa megépíti a környezetvédők által
sokat bírált "magas kéményeket", amelyekről ma már mindenki tudja,
hogy nem eszközei a környezetszennyezés csökkentésének, legfeljebb
arra jók, hogy időlegesen a szennyezés okozta problémákat más régiókba
helyezzék át.
Amit a szakirodalomban egyesek a környezetvédelem importjának
neveznek, az a gyakorlatban inkább a környezetszennyezés közvetett
exportjának tekinthető.
A hatékony, tényleges megoldás reményével kecsegtető nemzetközi
együttműködés helyett sajnos jelenleg gyakran a környezetszennyezés
közvetlen exportjával is találkozunk. Ennek legdurvább formája a
veszélyes hulladékok országhatáron túlra történő szállítása.
1983-ban például több mint 700 000 tonna veszélyes hulladékot
szállítottak át az OECD tagországok országhatárain túli lerakás, és
több mint 1,5 millió tonnát tengerbe süllyesztés vagy a tengeren
történő elégetés céljából. A veszélyes hulladékok igen jelentős
hányadát Nyugat-Európából a volt szocialista országokba szállították,
amit az indokolt, hogy ott olcsóbban végezték a hulladékok lerakását,
mint Nyugat-Európában, némely esetben a különbség 100 $/tonna is
lehetett. Ma már a veszélyes hulladék importálása tilos.
A veszélyes hulladékok kezelésére vonatkozó rendelkezések
korrektnek látszanak, ugyanis kimondják, hogy a hulladékot előállító
vállalat nem bízhat meg a szolgáltatással olyan szervezetet: "amelynek
hírneve kétes, esetleg nincs kellően felszerelve, vagy amely a
szolgáltatásokat túl olcsón kínálja, vagy nem hajlandó felvilágosítást
adni arról, hogy a hulladékot hol és milyen módon fogja
ártalmatlanítani. A hulladék előállítóját nem mentesíti a felelősség
alól az sem, hogy intézkedett, mert felelőssége akkor is fennáll, ha a
hulladékot nem úgy rakják le, mint ahogy azt tervezték.".
A szabályozás valóban korrekt és körültekintő, az idézett tények
azonban a szabályoktól eltérő gyakorlatról vallanak. A magyarországi
tapasztalatok is inkább a számokban tükröződő kedvezőtlen gyakorlatot
látszanak alátámasztani.
A környezetszennyezés exportjának másik, talán kevésbé drasztikus,
de nem kevésbé káros módja a szennyező technológiák működő tőke
formájában történő áthelyezése más régiókba, esetleg olyan rafinált
formában is, hogy a szennyező technológiával előállítható termék
iránti kereslet támasztásával, vagy kedvező hitelek biztosításával
vonzóvá teszik a technológiai fejlődésben elmaradt ország számára a
szennyező ágazatban a fejlesztést.
Ennek példáit az energiaiparban máris tapasztalhatjuk. Elég, ha
utalunk néhány fejlett nyugat-európai ország vízi- és atomerőművi
beruházásainak leállítására és párhuzamosan villamosenergia-import
iránti igényük növekedésére.
Az európai gazdasági helyzet kedvez az ilyen és ezekhez hasonló
"megoldásoknak". Hosszú távon viszont - ahogy a magas kémények építése
- óriási ökológiai veszélyekkel jár ez az út.
A környezetvédelem megoldását nyilván nem itt kell keresnünk.
Megnyugtató megoldást csak a korszerű, környezetbarát technológiák
széles körű elterjesztése eredményezhet. Tehát nem az importkorlátozás
a hatékony eszköz, hanem éppenséggel az export, mégpedig a
csúcstechnológiák exportjának a szabadabbá tétele jelenthet kiutat. Az
emberiség nagy találmányait az emberiség érdekében kell közkinccsé
tenni. Az elért fejlettség monopolizálása az egész emberiség jövőjét
veszélyezteti.
Az a helyzeti előny, amivel a fejlett országok a környezetvédelem
terén rendelkeznek, ma igen jó üzlet a számukra. Kimutatható, hogy a
környezetvédelmi kiadások a gazdasági növekedést nemcsak nem fékezték,
hanem kifejezetten serkentették. A környezetvédelmi ipar létrejötte
jelentős exportbevételekhez juttatta ezeket az országokat. Aki azonban
csak az üzletet látja a környezetvédelemben, az könnyen tévedhet, a
szélirányt a természet törvényei határozzák meg és nem a vállalkozók
profitja.
Az EU környezeti gyakorlata a direkt "command and control" (utasít
és ellenőriz) típusú szabályozástól jutott el mára a szubszidiaritás
elvének deklarálásán keresztül egy sokszínűbb, igen változatos
eszközrendszert alkalmazó környezetpolitikáig, aminek egyik legújabb
eleme az "önkéntes megállapodások" gyakorlata. Az EU nagy hangsúlyt
fektet arra, hogy a fiskális és a környezetvédelmi politikák ne
ellentétesek legyenek hanem egészítsék ki egymást, erősítsék egymás
hatását.
A Közösség 1992-ben kiadott "Jelentés a környezet állapotáról"
címet viselő állapotfelmérése szerint az Európai Unió környezeti
állapota lassan, de feltartóztathatatlanul romlik. Sőt, a nemzetközi
kereskedelem bővülésével és a gazdasági növekedéssel ez a tendencia
várhatóan folytatódni fog állapítják meg Hargitai Árpádné - Izikné
Hedri Gabriella - Palánkai Tibor ( [ 1995] , 125. old.) és valóban az
EU környezeti állapotáról készült későbbi jelentések meggyőzően
bizonyítják ezt az előfeltevést.
Az EU
környezetpolitikájának az Ötödik és Hatodik Környezetvédelmi
Akcióprogramokban megcélzott változásai
Az 1992-2000 közötti időszak környezetpolitikáját az Európai Unió
5. Környezetvédelmi Akcióprogramja fogja keretbe, amely a
"Fenntarthatóság Felé" címet viseli. Az Európai Unió jelenleg is
aktuális környezetpolitikai céljait és alapelveit az 1992-ben aláírt
Maastrichti Szerződés foglalja össze. (130r cikkely 2. bekezdés -
Bándi Gyula [ 1999] , 113-119. old.):
- A forrásnál történő megelőzés elve, mely szerint az Unió
környezetvédelmi célú támogatásainak tisztább termelési technológiák
alkalmazásával elsosorban a megelőzésre kell törekedniük a csővégi
technológiák és az utólagos kárelhárítás helyett.
- Az elővigyázatosság elve.
- A szennyező fizet elv azt jelenti, hogy a környezeti kár
okozójának kell állnia a megelőzés vagy az elhárítás költségét,
ezért a tagállamok maguk is felelősek a környezetpolitika
finanszírozásáért.
- Az integráció elve szerint a környezetvédelmi követelményeket be
kell építeni a többi közösségi politika meghatározásába és
végrehajtásába, és figyelembe kell venni a Közösség minden
tevékenységénél.
- A szubszidiaritás elve (3b cikkely) a Közösség egész
tevékenységére, így minden támogatási eszközre vonatkozó általános
alapelv, mely szerint a Közösség "csak akkor és olyan mértékben
avatkozik be, amennyiben a tervezett intézkedés célkitűzéseit a
tagállamok nem tudják kellően megvalósítani, és ezek a célkitűzések
a tervezett intézkedés nagyságrendje vagy hatása miatt közösségi
szinten jobban megvalósíthatók".
- A fenntartható fejlődés elve, aminek elérését már az Ötödik
Környezetvédelmi Akcióprogram is célul tűzte ki, csak az 1997-ben
aláírt Amszterdami Szerződéssel (Preambulum 2. cikkely) került a
Közösség alapvető céljai közé. Az integráció elve is a Preambulumba
emeléssel (3. cikkely) vált általánossá. (Bándi Gyula [ 1999] , 129.
old.)
Az Ötödik Környezetvédelmi Akcióprogramban az EU jelentősen
elkötelezte magát a környezetvédelem közvetett, gazdasági eszközökkel
történő szabályozása mellett. Az EU tagállamok az élharcosai az
öko-adóztatás (például az úgynevezett szénadó) nemzetközi
elterjesztésének. Az EU számos támogatási programot is működtet a
környezeti problémák nemzetközi összefogással történő megoldására.
Elég itt talán a legismertebb LIFE programra vagy a Preferenciák
Általános Rendszerére, (General System of Preferences) az újabban
bővülő "Zöld" GSP-re utalnunk. Ezek a programok nagyrészt a tagállamok
és a fejlődő országok közötti kooperációval segítik a környezeti
problémák megoldását. (A legjelentősebb finanszírozási eszközöket
viszont a strukturális és kohéziós alapok tartalmazzák.)
Viszonylag új elem az EU környezetpolitikájában a Horizontális
Segítő rendszerek kiépülése. Ennek intézményi megjelenése többek közt
a Koppenhágában 1994-ben létrehozott Európai Környezetvédelmi
Ügynökség. Igen jelentős a pénzügyi intézmények, mint például az EBRD
környezetvédelmi szerepe is. Az úgynevezett horizontális, vagyis az
átfogó és általános környezeti szabályozás kérdéseivel foglalkozó
joganyag részei a környezeti hatásvizsgálatot és a tájékoztatási
kötelezettséget szabályozó direktívák is.
Az EU környezeti szabályozásának az egyes tagállamokban való
bevezetését átmeneti időre el lehet halasztani, vagy bizonyos
esetekben mód lehet az EU előírásoknál szigorúbb előírások
alkalmazására. Az EU esetenként pénzügyi támogatást nyújt a direktívák
mielőbbi bevezetéséhez a tagállamoknak.
Az EU környezetpolitikájának a "szennyező fizet elv" teljes körű
alkalmazása, a szennyezésnek a szennyezés forrásánál történő
megelőzése és a környezetpolitikának az EU más politikáiba történő
integrálása a célja. A végrehajtás a sokoldalú együttműködésen alapul.
Már az Európai Uniót létrehozó 1992. évi Maastrichti Szerződés
130r(2) cikkelye kimondja, hogy a környezetvédelmi követelményeket be
kell építeni a Közösség egyéb politikáinak és irányelveinek
meghatározásába és megvalósításába. Ennek megfelelően az Ötödik
Környezetvédelmi Akcióprogramja igen nagy hangsúlyt fektetett ezen elv
megvalósítására. E hangsúlyváltás különösen jól érzékelhető, ha az
Ötödik Akcióprogramot összevetjük az előző négy akcióprogrammal: azok
többnyire valamilyen konkrét környezeti probléma megoldására
irányultak. Ezzel szemben az Ötödik Környezetvédelmi Akcióprogram a
gazdálkodás és az életvitel módját kívánta megváltoztatni, a
"fenntarthatóság felé" terelni, s ennek fő megvalósítási módozatát
abban látta, ha a környezetpolitikai elvek nem külön állnak, hanem
beépülnek a gazdaságpolitikába és az ágazati politikákba.
Az Akcióprogram öt gazdasági ágat (ipar, energiagazdaság,
közlekedés, mezőgazdaság, turizmus) kiemelten kezelt, s példát adott
arról, hogyan kellene azoknak a fenntarthatóság irányába fejlődniük.
Ez a felfogás a környezetvédelem minőségileg magasabb szintjét
képviselte, amennyiben szakított a defenzív, reaktív szemlélettel. A
preventív szemlélet a károsodások megelőzésére helyezi a hangsúlyt.
Ennek legsikeresebb útja a környezetvédelmi szempontok beépítése a
gazdaságpolitikába és az ágazati politikákba. Ez a beépítés a
legkülönfélébb területeken végbemehet a nemzetgazdasági fejlesztési
terveitől kezdve az adórendszeren, költségvetési politikán át az egyes
ágazatok fejlesztési stratégiájáig.
Az Ötödik Akcióprogramban egyértelműen a környezeti és gazdasági
célok integrálására történtek erőfeszítések. A program a kétirányú
integrálás szükségességét hangsúlyozza, amikor leszögezi, hogy az
integrációra szükség van: "...nem csupán a környezetvédelem érdekében,
hanem a többi [gazdaság]politikai terület folyamatos hatékonyságának
biztosításáért is." (35. old.)
A környezetvédelmi és gazdasági területek integrálását a
szabályozási rendszerek kialakításakor is figyelembe kell venni. Nem
elég csak a környezetvédelmi szabályozás környezeti (A) és a
gazdasági-szociális szabályozás gazdaság-szociális következményeit (C)
végiggondolni. A környezetvédelmi szabályozásnak természetesen jócskán
vannak gazdasági és szociális következményei (B) a versenyképességre,
piaci helyzetre, árszínvonalra, jövedelemelosztásra, stb.), nem csak a
gazdasági-szociális intézkedéseknek környezetvédelmi hatásai (D). El
szoktunk viszont feledkezni arról, hogy a két szféra szabályozási
rendszere egymásra is hat (E), mint ahogy a bármely területen
jelentkező következményeknek is van kölcsönhatása (F)(Kiss Károly
1999.).
Az Európai Környezetvédelmi Ügynökség 1999-ben "Környezet az
Európai Unióban a századfordulón" címmel megjelent jelentése szerint
az Unió általános környezeti állapota nem javult jelentősen, sőt
néhány területen tovább romlott. Az EU Hatodik Környezetvédelmi
Akcióprogramja az éghajlati változások elleni küzdelmet, a
természetvédelmet és a biodiverzitás megőrzését, a környezetvédelem és
egészség összekapcsolását, és a természeti erőforrások fenntartható
használatát és a környezetbarát hulladékkezelést, az ezeken a
területeken tapasztalható elmaradás elismerésével, a támogatásoknál
előnyben részesítendőnek minősítette.
Az EU Hatodik Környezetvédelmi Akcióprogramja a 2001-tol 2010-ig
terjedő időszakra készült "Jövőnk, választásunk" címmel (Communication
of the Commission [ 2000] ). Az Ötödik akcióprogram
részletezettségéhez képest az új program tudatosan szűkebb, keret
jellegű, határidőkhöz és számszerű indikátorokhoz kapcsolódó
célkitűzéseket és feladatokat nem fogalmaz meg. (European
Environmental Bureau [ 2000] , 4. old.). A program főbb stratégiai
céljai:
- A fenntartható fejlődés eddigieknél mélyebb és teljesebb körű
integrálásához hatékonyabb kommunikációs stratégia szükséges, amely
elősegíti az életmód megváltoztatását.
- A környezetvédelmi jogszabályok és az akcióprogramok sikeres
végrehajtásának a feltétele a társadalmi részvétel biztosítása a
tervezésben és a megvalósításban.
- Az Ötödik Környezetvédelmi Akcióprogram ágazati célkitűzései
továbbra is érvényben maradnak, illetve kiegészülnek a kemikáliákra
és a talajra vonatkozó célkitűzésekkel (Agerblad, Annika [ 2001] ,
3. old.).
Az EU környezetvédelmi törekvéseivel illetve a kibővítés
környezetvédelmi kérdéseivel kapcsolatban leggyakrabban a
finanszírozás illetve a finanszírozhatóság, a vállalkozások nemzetközi
versenyképességére gyakorolt hatások merülnek fel kérdésként.
Tekintsük át először röviden az környezetvédelem finanszírozásának
európai tapasztalatait.
Elvárások a
gazdaságban-Statisztikák mögé bújva
Tíz éve javul az ország környezeti állapota.
Ezt erősítheti tovább az EU-tagság, de árthat is a statisztikai adatok
túlzott tisztelete és a hivatalno kszemlélet.
Meglehetősen elmarasztalóan fogalmaz a környezetvédelem témakörében
az Európai Bizottság 2000. évi magyar országjelentése. Baj van tehát a
környezetvédelemmel, de talán érdemes tisztázni, hogy mi a baj és
mekkora. Ebben a kérdésben ugyanis eltér a magyar állampolgárok és az
uniós hivatalnokok álláspontja. Míg a polgárt a levegő minősége
érdekli, az eurokratákat az, hogy kellően sűrűn telepítettek-e a
levegő minőségét ellenőrző mérőhelyek, és szabványos-e a mérőműszer. A
hivatalnokok a hulladékgazdálkodás terén is inkább a nyilvántartási
rendszer szabályozottságára, az információk megbízhatóságára, a
lerakott szemét kémiai összetételére figyelnek, míg az "egyszerű
halandóknak" a szemétszállítás díja, a hulladéklerakók külső
megjelenése, a lakóterülettől való távolságuk és más, érzékelhető
jellemzőik fontosak. A brüsszeli értékelés tehát azt az elmaradást
rója föl, amely a jogszabályalkotásban, az információs rendszer
fejlesztésében, az intézményrendszer építésében megmutatkozik, de nem
szól természeti környezetünk tényleges állapotáról. Márpedig az
nemzetközi összehasonlításban jó közepesnek mondható, sőt a
kelet-európai országok többségénél kedvezőbb.
Az elmúlt évek gazdasági recessziója elsősorban a jelentősen
környezetszennyező nehézipari ágazatokat érintette. Ennek afféle
szerencsés mellékhatásként jelentősen csökkentek a környezetterhelés
hagyományos formái: mérséklődött például a kéndioxid-, nitrogénoxid-,
por- és nehézfém-kibocsátás. A szerkezetváltás egyúttal az alkalmazott
technika életkorában, illetve anyag- és energiahatékonyságában is
kedvező trendtörést eredményezett. A külpiaci orientáció megváltozása
- mára az uniós tagországok több mint 70 százalékkal részesednek a
magyar exportból -, illetve azok a pozitív mellékhatások, amelyeket az
EU piaci követelményeinek meghatározóvá válása kikényszerített,
szintén érződnek a hazai környezeti problémák megoldásában.
A legjelentősebb társadalmi környezeti konfliktusokat változatlanul
a veszélyes hulladékok okozzák. A valós gondok mellett az információk
bizonytalansága, politikai és lobby-harcok is fokozzák az e területen
tapasztalható káoszt. A statisztikai adatok azonban elrettentésre
inkább alkalmasak, mint reális elemzésre, illetve valós környezeti
stratégia kimunkálására. A veszélyes hulladékok mennyisége ugyanis a
szikár számadatok szerint 1993 és 1997 között minden erőfeszítés
ellenére alig változott. Csakhogy ez valójában nem igaz. A
timföldgyártás maradékaként felhalmozódó vörösiszap termelése például
kevesebb mint harmadára, az élelmiszeriparban keletkező veszélyes
hulladék pedig kevesebb mint felére csökkent. A kémiai átalakítás
valóban nagyon veszélyes hulladéka 1997-ben hatoda volt az 1993-as
értéknek. A települési és intézményi veszélyes hulladék mennyiségi
növekedésének pedig egyenesen örülnünk kell, mert ez azt jelenti, hogy
a korábban a kommunális hulladékba kerülő anyagoknak - többek között
akkumulátoroknak, szárazelemeknek, festékeknek vagy hígítóknak - egyre
nagyobb részét sikerül elkülönítetten összegyűjteni.
A statisztikák összevont adatai tehát elfedik a kedvező
tendenciákat. Ezzel mind környezetünk, mind iparunk állapotáról a
szükségesnél negatívabb képet festünk. Az erőművi salak és pernye
például 1996-tól III. osztályú veszélyes hulladéknak minősül és ez a
tétel önmagában igen jelentősen lerontja a hulladékstatisztikát. Bár
az EU-csatlakozás környezetvédelmi szempontból általában
szigorításként jelenik meg a közvélemény előtt, a veszélyes hulladékok
vonatkozásában mégis inkább enyhítés lesz, hiszen az uniós
statisztikai rendszer átvétele önmagában mintegy 40 százalékkal
"csökkenti" azok évi mennyiségét - mivelhogy a tagság pillanatától mi
is ugyanazt tekintjük veszélyes hulladéknak, amit az EU tagállamai.
Mindezek után el kell ismernünk, nem a brüsszeli bizottság tehet róla,
hogy az általunk szolgáltatott adatokból ránk nézve kedvezőtlen
következtetésekre jut. Végtére is valóban nem mindegy, hogy a
veszélyes hulladékok mennyisége 3,6 vagy 1,4 millió tonna/év: miután
legalább 10 esztendeje készülünk az uniós tagságra, már igazán
elérhettük volna, hogy a statisztikákban megjelenő adataink
összehasonlíthatóak legyenek az EU-tagokéval.
A másik trendtörés annak az eredménye, hogy az EU követelményeinek
megfelelően Magyarországon is megváltoztak a környezetvédelmi
prioritások. A megoldandó feladatok között előbbre kerültek azok,
amelyeket a csatlakozási szándék nélkül valószínűleg csak később
teljesítettünk volna.
A két trendtörés számos előnyös következménnyel járt, viszont
kiegyensúlyozatlan fejlődést eredményezett. A környezetvédelmi
kerettörvény és az emissziós határértékek megfelelnek az EU
követelményeknek, az intézményrendszer azonban egyenlőtlenül
fejlődött. A települési önkormányzatok például számos környezetvédelmi
jogosítvánnyal rendelkeznek, ám azok érvényesítéséhez nem elegendőek
sem a személyi, sem a tárgyi feltételek. Az intézményrendszer
fejletlensége miatt gyakran több figyelem irányul a felelősség
megállapítására, mint a problémák megoldására. Sőt az ország-jelentés
jelentős szakemberhiányról beszél, holott ma egy sor környezetmérnöki
és környezetgazdálkodási diplomával rendelkező fiatal szakember nem
talál szakképesítésének megfelelő állást. A követelmények
teljesítéséhez tehát leginkább a szervező erő hiányzik.
A csatlakozási tárgyalások környezetvédelmi fejezetének egyik
leginkább húsba vágó kérdése, hogy vajon mennyibe kerül majd a
követelmények teljesítése. A jövendölések ma több ezer milliárd
forintról szólnak. (Lásd külön írásunkat.) A jelenlegi trendek
matematikai kivetítése persze nem számol a műszaki fejlődéssel és
hatékonyság-javulással. A becslések ehelyett általában abból indulnak
ki, hogy a GDP növekedésével együtt nő a szennyvíz és a hulladék
mennyisége. Ám amennyiben egy költségkalkuláció a technikai haladást
és a szerkezetváltás hatásait, a tisztább termelés és fogyasztás
lehetőségeit is figyelembe veszi, bizonyára sokkal kisebb beruházási
igényeket és reálisabb felzárkózási időt kap eredményként.
A csatlakozási feltételek teljesítésének jelentős
jövedelem-átcsoportosító hatása is van. A felzárkózás terheit ugyanis
túlnyomórészt a bányászat, az energiaipar, a vegyipar, a kohászat, a
közlekedés és a könnyűipar viseli majd, míg a turizmus és
idegenforgalom, a környezetvédelmi ipar, az építőipar, bankok és
biztosítási szolgáltatások, egészségbiztosítás, oktatásügy,
önkormányzatok és a közigazgatás a javuló környezetállapot
haszonélvezői lesznek.
Az uniós csatlakozás szempontjából mindazonáltal az egyik
legfontosabb kérdés a gazdaság környezeti teljesítménye. Brüsszel
többek között elmarasztalja Magyarországot amiatt, hogy a
levegőszennyezést - például az ólomimmissziót - ellenőrző monitoring
rendszer nem felel meg a szabványnak. Ez azonban nem csökkenti annak a
jelentőségét, hogy 1999-ben megszűnt az ólomtartalmú üzemanyagok
forgalmazása, és ezzel töredékére csökkent az ólomemisszió. Amennyiben
tökéletesen mérnénk az ólomtartalmat, de nem volnánk képesek
előállítani az ólommentes üzemanyagot, a jogharmonizációban talán
előrébb tartanánk, de környezetünk állapotát illetően nyilván sokkal
rosszabb lenne a helyzet. Elgondolkodtató persze, hogy amikor az
üzemanyagok minőségének megváltoztatása sokmilliárdos beruházást
igényelt a Moltól, vajon mi akadályozza a megfelelő monitoring
rendszer ezen költségek töredékéből megvalósítható kiépítését.
Jelentős problémává nőhetik viszont ki magukat a Széchenyi-terv
autópálya-, csatornahálózat- és lakásépítési programjainak környezeti
hatásai. Míg az előző évtized környezetvédelmi szempontból jelentős
javulást hozott - élveztük a szerkezetváltás környezeti ajándékhatását
-, a következő évek gazdasági fejlődése szinte elkerülhetetlenül egy
új típusú környezetpusztítással lephet meg bennünket. Érdekes módon
számos, az EU által elvárt környezeti mutatónk javulni fog. A
csatornaépítések hatására például zárul a közműolló, de a beruházások
építőanyag-igénye és nagyipari jellege, valamint a létesítmények
helyigénye óriási természeti erőforrás-túlhasználatot indukál. A
rétegvizek védelme megoldható volna másképpen is, ami mind gazdasági,
mind környezeti szempontból hatékonyabb lenne. Hasonló a helyzet az
autópálya építéssel. Számos gazdaságfejlesztési érv szól mellette, de
szigetekre szabdaljuk vele a természetes ökoszisztémákat, és ezzel
tovább pusztítjuk a biodiverzitást. Az építés anyagigénye és az
autópálya által gerjesztett közúti forgalom környezeti mérlege szintén
egyértelműen negatív.
Ezek a fejlesztések jelentősen javítják viszont azokat a mutatókat,
amelyeket az EU hivatalnokok elvárnak tőlünk. A csatornaépítés, az
autópályákhoz kapcsolódó környezetvédelmi beruházások - zajvédő falak,
állatok részére épített átjárók - növelik a környezetvédelmi
kiadásoknak a GDP-ből való részesedését. Sőt ilyen hatással lehet az
automobilizmus további térhódítása is, hiszen a katalizátor értéke
szintén környezetvédelmi kiadásnak számít. Jelenleg a hazai
statisztika ezeket a ráfordításokat nem tartja nyilván a környezeti
kiadások között, de Nyugaton, sőt már Csehországban is oda sorolja
ezeket a tételeket.
A gazdaság környezeti teljesítményéről szólva mindeddig nem tettünk
említést a bruttó hazai termék 45 százalékát előállító és a munkaerő
70 százalékát foglalkoztató kis- és középvállalatokról. Az ebbe a
körbe tartozó cégek az úgynevezett diffúz szennyezők közé tartoznak,
ezért tevékenységükről nincs megbízható statisztika, és a
környezetvédelmi szabályozás sem igen tud mit kezdeni velük. Pedig a
problémák egy része igencsak szembeszökő .
(Lásd külön.) Nagy számuk és a
foglalkoztatásban játszott szerepük miatt a következő évtizedben a kis
és közepes vállalkozások a gazdaság stabilizáló ágazata lehetnek, de
jelentős annak a veszélye, hogy a környezetszennyezést és az alacsony
környezeti hatékonyságot is konzerválhatják. Jelenleg nem tudjuk, hogy
pontosan mekkora a kis és közepes vállalkozások hozzájárulása a
környezetszennyezéshez, de valószínűleg jóval nagyobb, mint a GDP-hez
való hozzájárulásuk, tehát egyértelműen rontják az ország átlagos
környezeti hatékonyságát. A kisvállalkozások támogatása mind az EU,
mind a hazai kormányzat fejlesztési stratégiájában az első számú
prioritások egyike. A környezeti dimenzió viszont mintha hiányozna
ezekből a fejlesztési elképzelésekből.
* KEREKES SÁNDOR
A szerző a BKÁE Környezettudományi Intézetének igazgatója, a
környezetgazdaságtani és -technológiai tanszék vezetője
Mennyibe kerül a
felzárkózás?
Az EU környezetvédelmi feltételeinek a
teljesítése Kerekes Sándor és kollégája, Kiss Károly 1997-2010 közötti
időszakot felölelő számításai szerint 1997. évi árakon 2300-2900
milliárd forintba kerülne. Ebből a legnagyobb tételek:
levegőtisztaság-védelem 500 milliárd; felszíni vizek védelme 1300-1600
milliárd; felszín alatti vizek védelme 130-260 milliárd;
hulladékgazdálkodás 230-250 milliárd; megfelelés az IPPC-direktívának
100-300 milliárd forint. Ehhez járulnak még a működési és fenntartási
költségek, amelyek nagyságát 350-730 milliárd forintra becsülik.
Magyarországon a környezetvédelmi kiadások jelenleg a GDP 1-1,3
százalékát teszik ki, miközben a fejlett ipari országokban ez a mutató
1,5-1,8 százalék. A Nemzeti Környezetvédelmi Program előirányzatai
szerint ez az arány 2010-re 2-2,2 százalékra nő. Amennyiben
feltételezzük, hogy a GDP 2010-ig átlagosan évi 3,5-4,5 százalékkal
bővül, akkor a környezetvédelemre fordítható rész növekedéséből
képződő kumulált összeg 2200-2500 milliárd forintra jön ki. Azaz
valamivel elmarad a kötelezettségektől.
A legkritikusabb terület a szennyvízelvezetés és -tisztítás, amely
a számításokban 770-800 milliárd forinttal szerepel, de az illetékes
tárca ennél is magasabb összeget igényelt. A szinte minden határon túl
növekvő követelések mögött a szakértők az érintett csoportok -
önkormányzatok, kommunális vállalatok, vízgazdálkodás - érdekeinek
előtérbe kerülését látják. Az informális adatok azt mutatják, hogy a
hivatalos költségelőirányzatok a tényleges költségeknek gyakorta a
duplájával dolgoznak.
Kisvállalkozók kínjai
ELÖREGEDETT ESZKÖZÖK. Közúti
szállítójárműveik és termelőeszközeik általában elavultak, így azoknak
nemcsak a termelékenysége, hanem a környezetszennyezése is jelentősen
rontja a statisztikai átlagot.
KICSIBEN GAZDASÁGTALAN. A piacon hiányoznak a kis méretekben zajló
termelés egészére kiterjedő környezetvédelmi megoldások, a tanácsadó
cégek, a kivitelezők és az úgynevezett környezetvédelmi ipar jobbára
egy-egy technológiai folyamatra korlátozódó megoldásokat kínál.
Ezekkel viszont rendszerint csak azt érik el, hogy a termelés egy
adott pontján a korábbi szűk keresztmetszet helyett kapacitásfelesleg
keletkezik és másutt jelenik meg a szűk keresztmetszet.
TŐKEHIÁNY. Tőkeszegények, ezért nem is képesek az egész
gyártórendszer egyidejű fejlesztésére. A bankok is csak a meglévő
vagyonuk "kiegészítésére" adnak hitelt és ezzel konzerválják a
csúcstechnológiáktól való elmaradást.
SZAKÉRTŐHIÁNY. Nincsenek saját szakértőik, ezáltal
kiszolgáltatottak mind a hatóságoknak, mind a piacnak.
|
|