|
Gyarmati Béla Minőségügy, kalibrálás és mérési bizonytalanság 1.rész(a cikk a Mérésügyi Közlemények 2003. évi XLIV évf. 3. számában jelent meg) Kalibrálási eljárások készítése során a nem metrológiára szakosodott szerzők számtalan nehézséggel találkoznak: olyan kérdések vetődnek fel bennük, amikre nem tudják, hol keressék a választ, a mintaként kapott anyagokat - a rendező elvek ismeretének hiányában - nehezen tudják alkalmazni a saját esetükre, vagy, ami talán a legrosszabb: a késznek hitt anyagról egy-egy minősítő olyan lesújtó véleményt ad, ami meghiúsítja vagy jelentősen késlelteti az akkreditálást. A szerző saját tapasztalatai alapján hívja föl a figyelmet néhány szokásos hibaforrásra és ezek lehetséges elkerülésére. A cikkben foglaltak nem tekintendők az OMH hivatalos állásfoglalásának, azok jelenleg teljes egészükben a szerző nézeteit tükrözi (de azért talán így is hasznosíthatók…). A szerteágazó kérdéskör feldolgozásához messziről kell elindulni, ezért mondandónkat több részre bontva fejtjük ki: 1. rész: Minőségirányítás és kalibrálási eljárások – kalibrálási eljárások a minőségirányításban... – miért kell kalibrálási eljárást készíteni? – a kalibrálás és a hitelesítés filozófiájának különbségei, – ki a kalibrálás gazdája? – amire a kalibrálás nem használható! – mi a kalibrálás? Kalibrálási eljárások a minőségirányításban Ma - amióta a mérésügyi törvényből kikerült a kalibrálási szolgáltatás kötelezettségéről szóló paragrafus - semmi sem írja elő a külső fél által való tanúsítás kötelezettségét, de a szabadpiaci körülmények miatt, akinek a kalibrálási szolgáltatása nincs független (és lehetőleg tekintélyes, “jó nevű”) szervezet által tanúsítva, annak egyre kevésbé van esélye arra, hogy szolgáltatását piaci értékén fogadtathassa el. A minőségirányítási rendszer sokféle dokumentum szabványos elkészítését teszi szükségessé: ezek közül most a kalibrálások alapjául szolgáló kalibrálási eljárások kérdéskörét járjuk körül. A kalibrálási eljárásokban érdekes módon találkoznak az általános érvényű, szigorúan adminisztratív szabványossági követelmények (amiket egy akkreditálásnál a tanúsító szervezet számon kér) és a kifejezetten testre szabott szakmai szempontok (amiknek a helyességéről az akkreditálásban közreműködő, rendszerint felkért szakmai minősítőknek kell nyilatkozniuk). Miért jobb a kalibrálási eljárást készíteni, mint venni? Bármely szabvány szerinti minőségirányítási rendszer létrehozása óriási feladat. Az egyébként termeléssel, vagy szolgáltatással foglalkozóknak egyértelműen súlyos többletmunka (és többletköltség), amit józan vezető csak a felismert piaci szükségszerűség kényszere alatt vállal, akkor, amikor felismeri, hogy nem elég jól dolgozni, hanem azt jól dokumentálni és netán a dokumentáltságot független és elismert szakértőkkel tanúsíttatni (akkreditáltatni) is kell. Szinte kivétel nélkül a vállalás pillanatában követik el az első és legsúlyosabb tévedést: az hiszik ugyanis, hogy a minőségirányítás bevezetése egy egyszeri lépés, és “bár sokba kerül, de később megtérül”. Egyrészt, a rendszer működtetése elkerülhetetlenül megköveteli bizonyos, korábban nem ismert adminisztrációs tevékenységeknek a minőségirányítás bevezetésétől kezdve többé-kevésbé folyamatos végzését (nem is szólva a szükségessé váló helyesbítő tevékenységekről). A bevezetés tehát nem zárul le a dokumentumok jóváhagyásával: pénz is, munka is kell a továbbvitelhez, a folyamatos működtetéshez. (És destruktív célzat nélkül mondható, nem is biztos, hogy ez minden körülmények közt megéri: kemény gazdasági döntés ez a javából!) Másrészt, a minőségirányítási kézikönyv és az egyéb dokumentumok elkészülte nem ér semmit, ha a működés és a leírásban rögzített eljárásrend nincs összhangban egymással. A minőségirányítási rendszer dokumentumainak elkészülte után a munkafolyamatoknak azzal összhangban kell működniük. Arra ugyan nincs szabály, hogy eltérés esetén melyiken kell változtatni: az eljárásrenden, vagy a munkameneten, de ha nyilvánvalóvá válik az összhang hiánya, akkor “vagy az elméleten, vagy a gyakorlaton” változtatni kell. (Lásd még: “írott malaszt”, vagy “vizet prédikál és bort iszik…”.) Fentiek alapján nem tartom szerencsésnek azt az elterjedt gyakorlatot, amikor a dokumentumok kidolgozását teljes egészében rábízzák egy erre szakosodott piaci szereplőre, aki díjazás ellenében rendelkezésre bocsátja a (korábban esetleg már többször “bevált“) kézikönyvnek a megrendelő esetére “testre szabott” változatát. A pénzen vett eljárások rendszerint nincsenek élő kapcsolatban a valós tevékenységekkel, ami természetes is, hiszen külső fél nehezen éli át a mindennapi munka, főleg a mindig egyedi “rendkívüli esetek” döntéseinek élményeit. A baj nem (feltétlenül) a pénzen vett anyag választása, hanem az, hogy a hamis sikerélménytől elámítva elmarad a frissen szerzett dokumentumok gondos átvizsgálása, a valós helyzettel való összhang megteremtése. Találkoztunk olyan esettel, amikor a vevő el sem olvasta a pénzen vett és utána általa akkreditálásra benyújtott “kalibrálási eljárást”, így nem volt tudomása az idegen forrásról árulkodó, benne felejtett szövegrészekről! A kedves vevő a pénzéért ugyanis nem “készétel”-t vett, (amit csak melegíteni kell), hanem csak “konyhakész” anyagot (amit még továbbfeldolgozással kell fogyaszthatóvá tenni! A félreértés gyakori következménye: egy igényesebb minősítő többoldalnyi észrevétele, az akkreditálás elhúzódása, szemrehányás a dokumentum kidolgozójának, vádaskodások stb. Sokan – esetleg a föntiekhez hasonló megfontolások alapján – magukra vállalják a kalibrálási eljárások kidolgozását. Sajnos, ez az út is lehet elég göröngyös! Világnézet-váltás: hitelesítés – kalibrálás A kalibrálás sok szempontból különbözik a hitelesítéstől. E különbségek egy részéről már sokat hallottunk (nem hatósági, nem kötelező stb.), de bizonyos szempontból megfogalmazható néhány nem közismert és mégis rendkívül fontos további eltérés is. A továbbiakban megkísérlem ezeket mintegy párba állítva összehasonlítani. (Természetesen a párba-állítás nem lehet szigorú ellentétpár-felsorolás: az egyik nem a másik tagadása, csak más...) A mérőeszköz-hitelesítés egy olyan viszonylag szűk, szakmailag speciálisan képzett csoport feladata, melynek tagjai (a mértékhitelesítők) rendszerint széleskörű nemzetközi elfogadottságú dokumentumokra (OIML, IEC, EN1...) alapozott hitelesítési előírások alapján, szervezett felkészítés és szakvizsga letétele után, hatósági szerepkörben (jogszabályi felhatalmazással), hatósági áron stb. végzik a feladatukat, mégpedig mindig csak a mérőeszközöknek viszonylag szűk (tudniillik: hitelesítési engedéllyel rendelkező) típuscsoportjaira irányulóan. A mérőeszköz-kalibrálás ezzel szemben teljesen “demokratikus”: bárki, bármit kalibrálhat és ezt a tevékenységét szabadon értékesítheti a piac és a jogállam általános korlátai között. Még a külső fél általi tanúsítást illetően is gyakorlatilag korlátlan a szabadsága: a piaci kényszeren túl nem kötelező a tanúsíttatás és a külső fél általi kalibrálást igénylő szabadon választhatja meg a tanúsító szervezetet stb. A kalibrálás tárgya bármilyen mérőeszköz lehet: nincs szükség hatósági engedélyre és nem kell kielégítenie semmiféle előzetes feltételt. (Álláspontom szerint a kalibrálásnak metrológiailag nem előfeltétele a kalibrálandó objektumról semmiféle előzetes ismeretnek a rendelkezésre állása!2) Kalibrálható tehát ismeretlen műszer (“black box“), nem szabványos, vagy a szabványban foglaltakat, illetve a gyártói specifikációt ki nem elégítő, sőt, nyilvánvalóan hibás műszer is - lehet, hogy a kalibrálás bizonyítványa éppen az alkalmatlanságot tanúsító szakértői dokumentum lesz… A hitelesítés az adott mérőeszköztípusra vonatkozó hitelesítési előírás szerint történik. A hitelesítési előírás ugyan csak a hitelesítőket (és a hitelesítést helyettesítő minősítőket, valamint a hitelesítésben szerződés alapján közreműködőket) kötelezi, azonban sokszor hasznos a megrendelőnek is ismernie, ezért az OMH nem zárkózik el a hitelesítési előírások bemutatásától/átadásától (bár a nyomdai kiadása nem lenne gazdaságos). A kalibrálási eljárások azonban elvileg minden kalibrálónak féltve őrzött szellemi tulajdona, amit - az akkreditálásban közreműködő és titoktartásra kötelezett minősítőn kívül - senkivel nem kötelező megosztania. A kalibrálási eljárásokra vonatkozóan léteznek ugyan bizonyos minőségirányítási elvek, amiknek az alkalmazása nélkül az eljárásnak nincs esélye hozzáértő külső fél által való elfogadására (tanúsítására), ezek azonban nem a kalibrálás lényegéből fakadnak, hanem a vonatkozó minőségirányítási rendszerből: mások a kalibrálások iránti elvárások például az ISO 9001-es és az ISO 17025 szerint. Másképp fogalmazva, kalibrálást lehet úgy is végezni, hogy az ne feleljen meg egy mértékadónak tartott szabványnak (bár így persze nem sok esélye lesz a közmegegyezéssel való elismerésnek), és lehet úgy is, hogy teljes mértékben szabványos (mégpedig egy megnevezett szabványnak megfelelő) legyen. Mérőeszköz-kalibrálás tekintetében kalibráláson a továbbiakban az ISO 17025-öt kielégítő, illetőleg azzal nem ellentétes (vagy legalábbis ilyennek szánt vagy hitt) kalibrálásokat értek. Nagyon lényeges hangsúlyozni a kalibrálás demokratikus jellegét: mindenki kalibrálhat, bármiféle előképzettség (pláne hatósági jogosítvány) nélkül. Ez jó, mert nincs fölösleges állami gyámkodás. Ugyanakkor, éppen emiatt, sokan kerülnek döntés elé: kiadják bérbe, vagy vágjanak bele saját maguk. Részben pénzügyi megfontolásokból (a kalibrálások nem olcsók), részben más okokból sokan választják a kalibrálások házilagos elvégzését: ezzel azonban sok olyan, emberileg és műszakilag értékes személy kényszerül kalibrálás végzésére (és minőségirányítás keretében kalibrálási eljárás kidolgozására), akinek hiányoznak az ezirányú ismeretei, bár ez a folyamat elején nem nyilvánvaló (és sokan később is presztízskérdést csinálnak belőle…). Magyarországon sajnos nem folyik kifejezett metrológusképzés, holott a kalibrálás a legtermészetesebben valószínűleg a metrológusi tevékenység- és ismeretkörbe lenne elhelyezhető. Az OMH-t sokan alkalmasnak tartanák erre (hiszen dolgozói az elmúlt 100-125 évben egyrészt igen sokféle mérőeszköz méréstechnikai vizsgálatát végezték, másrészt a legutóbbi időkig egy-egy mennyiséget illetően a hozzáférhető legpontosabb etalonokkal rendelkezve sok jól általánosítható specifikus ismeretre tettek szert). Az OMH-nak azonban, mint közhivatalnak, a működését szabályozó mérésügyi törvény szerint az oktatás nem tartozik az alap tevékenységi körébe és oktatást csak az alaptevékenységét nem akadályozó mértékben végezhet - de a szigorodó gazdálkodási feltételek közt már rég nincs rá szabad kapacitása. A kalibrálás magyarországi szélsebes elterjedése egyébként a korábban hitelesítést végzők megszokott gondolkodása számára is kihívást jelentett és ugyanúgy megszenvedtek (megszenvednek) az új szemlélet elsajátítása során, mint a “civilek”. A hitelesítésnél egy adott mérőeszközről állapítja meg a hitelesítő, hogy a példányon végzett hitelesítés (és a korábban a típusra vonatkozóan végzett típusvizsgálat) alapján üzemszerű, gondos használat esetén várhatóan meghatározott ideig alkalmas a neki tulajdonított pontosságú mérések elvégzésére (és így alkalmas lehet ellenérdekelt felek közti joghatással járó mérések közhitelű végzésére). A hitelesített mérőeszközről “pontosan” lehet tudni, hogy milyen hibahatáron belüli működés várható tőle. Ha azonban egy hiteles mérőeszköz mérési bizonytalanságát - akár csak referencia körülmények között is - megpróbáljuk a kalibrálási bizonytalanság meghatározási gondolatmenete szerint meghatározni, akkor nagyon sokszor az derül ki, hogy egy adott pontossági osztálynak való megfelelés nem számítható át tényleges mérési bizonytalansággá (a laikus sokszor már a pontossági osztálynál sem tudja kideríteni, mely előírás szerint értette az, aki hivatkozott rá…) A kalibrálásnál csak és kizárólag a kalibrálás pillanatában érvényes állapot kerül rögzítésre: a legközelebbi kalibrálásig terjedő időtartamra vonatkozóan a mérőeszköz viselkedéséről nem állít semmit (“Egy kalibráló laboratórium nem jósda!”)3. A hitelesítésre való alkalmasságot rendszerint könnyen el lehet bírálni a hitelesítendő mérőeszköztípushoz metrológiailag hasonló, csak annál kellően pontosabb mérőeszköz (használati etalon) és mérési környezet meglétének vizsgálatával. A kalibrálásnak esetleg ugyanaz a mérőeszköz lehet a tárgya, mint más viszonylatban a hitelesítésnek és az eredmény is ugyanúgy felhasználható a kalibrált mérőeszköz valamely előírásnak való megfelelősége tanúsítására, de a kalibrálás eredményének hasznosítása a felhasználó hatáskörébe tartozik. A hitelesítés alapjául szolgáló előírás (a Hitelesítési Előírás) bár nem szabadforgalmú, de az érintettek számára – mint a hatósági eljárás közvetlen módszertani dokumentuma – betekintésre hozzáférhető, megismerhető. Ezzel szemben a kalibrálási eljárások általában nem publikusak4: célszerű, ha az alkalmazott kalibrálási eljárások megfelelőségét a független akkreditáló szervezet tanúsítja és így ezek nem lehetnek további vita tárgyai. (Közbevetőleg jegyzem meg, hogy éppen ebben látom az akkreditáló szervezetek óriási felelősségét: egy arra méltatlan eljárásnak az akkreditálás során való szentesítése a kalibráló laboratórium összes leendő ügyfelének érdekeit sérti!) Ki a kalibrálás gazdája? A hitelesítés Magyarországon hatósági feladat, gazdája a törvényben szabályozott feladatkörű, évszázados múltú Országos Mérésügyi Hivatal. A kalibrálásnak azonban nincs ilyen, jogilag meghatározott5 gazdája! A kalibrálásnak nem gazdája az OMH (bár műszakilag logikus is lenne, külföldi példa is van rá, korábban a hazai jogalkotók hajlottak is erre és igen sokan örülnének neki, de mégse teszi azzá semmiféle jogszabály). A kalibrálásnak – anélkül, hogy holmi gondatlansággal kívánnám vádolni! – nem gazdája a Nemzeti Akkreditáló Testület sem. Igaz, hogy köztestület formájában civil szervezetként működve a lehető legkisebbre csökkenti az állami beavatkozást, de a NAT-nak sem a “kalibrálás” (különösen nem a kalibrálás szabályozása!) a feladata, hanem az akkreditálás (többek közt a kalibrálásra való akkreditálás is). Sokan örülnének, ha a NAT az eddigieknél aktívabb szerepet vállalna a mérőeszköz-kalibrálások szakmai területén is, azonban jelenlegi szerepe elsősorban a nemzetközi szokások (dokumentumok és módszerek) közvetítése a magyar érintettek felé, mégpedig nem csak a mérőeszköz-kalibrálások, hanem más, rokon tevékenységek tekintetében is6. A kalibrálásnak nem gazdája az az Európai Akkreditálási Együttműködés (az EA) sem, amelynek a dokumentumaira pedig mind az OMH, mind a NAT rendszeresen hivatkozik. Az EA a kalibrálást végző civil szervezetek olyan európai fóruma, ahol az akkreditálással kapcsolatban sok olyan kérdést megvitattak és egyezményes megoldással rendeztek, ami a kérdéskörrel ismerkedőknek egyenként talán megoldhatatlan kérdést jelentene. Az EA állásfoglalásai és dokumentumai (útmutatói) megszívlelendő és lehetőleg követendő példák, de nem kötelező előírások. Hasonlóképpen, mérési bizonytalanság ügyében sem írja elő a GUM 7 alkalmazását semmiféle jogszabály, csupán az azt elfogadó nemzetközi szervezetek tekintélye... Miután se a kalibrálásnak, se a mérési bizonytalanságnak “nincs gazdája”, nem várható olyanfajta központosított dokumentum, ami egységes és ellentmondásmentes rendezést biztosítana a felmerülő kérdésekben. (Megjegyzem, a fizikának sincs gazdája, mégis jól hasznosíthatjuk és a legtöbben hasznosítjuk is…). Úgyanúgy, a kalibrálásnak is mindannyian gazdái vagyunk, akik mérőeszköz-kalibrálásban érintettek vagyunk, és mindannyiunknak elemi érdeke, hogy egy nyelvet beszéljünk (lehetőleg ugyanazt, amit külföldi kalibráló partnereink is megértenek...). Minden gazdátlanság ellenére, a nemzetközi elfogadottság alapján, az egységesség érdekében alapvető fontosságúnak tartom a széles körben elfogadott dokumentumok megismerését és lehetőség szerinti alkalmazását. Ez az alkalmazás azonban esetenként megköveteli a vezérelvek felismerését, elvek ütközése esetén a konfliktusnak tudatos döntéssel való feloldását, ami nem működik fáradságos alkotó gyakorlás nélkül. Szerencsére, a mérési bizonytalanságot tárgyaló GUM magyarul is hozzáférhető, az EA anyagai pedig naprakészen letölthetők az internetről (www.european-accreditation.org). Megkönnyítené az említett sok civil alkalmazó életét, ha ezek a dokumentumok magyarul is hozzáférhetők lennének, csak az a kérdés, ki lenne hajlandó vállalni a költségeket?8 Amire a kalibrálás nem használható... Sokan szeretnék a kalibrálást a kalibrált eszköz valamilyen szempont szerinti megfelelőségének tanúsítására használni és - néha erős érzelmi töltéssel érvelnek mellette. Ez a törekvés érthető, és a minősítés szükségessége elfogadható, mégis célszerű lenne a kalibrálást annak tartani, ami. Definíciója szerint9 ugyanis a kalibrálás: “azoknak a műveleteknek az összessége, amelyekkel meghatározott feltételek mellett megállapítható az összefüggés egy mérőeszköz vagy egy mérőrendszer értékmutatása, illetve egy mértéknek vagy anyagmintának tulajdonított érték és a mérendő mennyiség etalonnal reprodukált megfelelő értéke között.” A definíciót a hozzá fűzött megjegyzések sem bővítik tovább. Természetesen, a kalibrálás eredményei alapján lehet további műveleteket végezni, például:
– meghatározott elvárásokat kielégítő jelleggörbéhez való hozzáigazítást (beszabályozást),
A kalibráláshoz kapcsolódó eme műveleteket elvégezheti a kalibráló maga is, de a közös személy, vagy a közös dokumentum még akkor sem tesz két különböző dolgot azonossá, ha valamely minőségirányítási rendszer, vagy szabvány ezt netán megengedné, vagy akár előírná is... Hangsúlyozni kell, hogy e járulékos tevékenységek mind a definíciója szerinti kalibráláson túlnyúló, attól különböző tevékenységek, amikhez különleges további ismeretek szükségesek. A beszabályozás műveletsora egyes eszközök (különösen a menürendszerben vezérelendő korszerű elektronikus műszerek) esetében sokkal bonyolultabb feladat, mint maga a kalibrálás, a megfelelőségről történő nyilatkozat megtétele pedig olyan, nagy felelősséggel járó kijelentés, ami az adott eszközön túl a minősítés alapjának tekintett dokumentumok tényleges, elmélyült ismeretét is feltételezi. Kalibrálni viszont mindezek hiányában is kifogástalanul lehet (miután a kedves Olvasó az utolsó résznek is a végére ért…). Mi a kalibrálás? Egyfelől, utalunk a fentebb idézett hivatalos meghatározásra, aminél többre nincs is szükség: “kalibrálás: azoknak a műveleteknek az összessége, amelyekkel meghatározott feltételek mellett megállapítható az összefüggés egy mérőeszköz vagy egy mérőrendszer értékmutatása, illetve egy mértéknek vagy anyagmintának tulajdonított érték és a mérendő mennyiség etalonnal reprodukált megfelelő értéke között.” Másfelől, későbbi kérdések elkerülése érdekében megfogalmazhatunk egy egyenértékű, de néha célszerűbben alkalmazható definíciót: “a kalibrálás olyan mérés10, amelynek (a) tárgya a kalibrálandó mérőeszköz hibája (meghatározott feltételek mellett)”. Kicsit játszva a fogalmakkal, mondhatjuk azt is, hogy “minden kalibrálás mérés, de nem minden mérés kalibrálás”. Nincs tehát értelme azon vitatkozni, hogy a kalibrálás kapcsán lehet-e mérési egyenletről, vagy mérési bizonytalanságról beszélni, vagy csak kalibrálásiról… Lábjegyzetek: 1 OIML-R: a kormányközi Nemzetközi Mérésügyi Szervezetnek a tagországok mérésügyi intézeteit érintő ajánlásai, IEC: Nemzetközi Elektrotechnikai Bizottság (szabvány-jellegű ajánlásokat tesz közzé), EN: Európa_szabvány (a CEN kiadványa, az Úniós tagállamok számára kötelező a bevezetésük a nemzeti szabványosításokba). 2 Ez nem zárja ki azt, hogy a kalibrálásnál használt etalon ne legyen pontosabb a kalibrálandó mérőeszköznél: ez a tájékozatlan fogyasztó védelme a sarlatán kalibrálókkal szemben. (A használati etalonok hitelesítésének esetére a 127/1991 (X. 9.) Korm rendelet 5. § (2) bek. elő is írja, az azomban egy más helyzet. Egyenrangú mérőeszközök összemérése egymás kölcsönös ellenőrzése céljából csak olyan kalibrálásként kezelhető, amelyben “az etalon legyen pontosabb…“ követelmény természetesen nem teljesül (de a résztvevők ebben az esetben ezt nyilvánvalóan tudják is…). 3 A hitelesítő hatóság sem jósda, mert az adott mérőeszközre vonatkozóan elvégzett típusvizsgálat megalapozza ezt a sokszor elvárt “jóslást“… 4 Semmi sem tiltja a kalibrálási eljárásba való betekintést, de fejlett kultúrájú országokban a kalibrálási eljárás részletei iránt érdeklődni legalábbis szokatlan (tapintatlanságnak, már-már ipari kémkedésnek tekintik. (Az eljárás megfelelőségét a tanúsító szervezet már elfogadta, mert anélkül nem adott volna ki tanúsítást: ez a tanúsíttatás értelme!) 5 Ez nem meglepő, ha arra gondolunk, hogy a kalibrálás jellemzően az úgynevezett “jogilag nem szabályozott” szférába tartozik. 7 GUM (Guide to the Expression of Uncertainty of Measurements), elfogadta és támogatja a BIPM, az IEC, az FCC, az ISO, az IUPAC, az IUPAP és az OIML. (Magyar változata: Útmutató a mérési bizonytalanság kifejezéséhez, OMH, 1995.) 8 A kívülállók általában úgy érvelnek, hogy a NAT számára már rövid távon is megérhetné az alapvetó kalibrációs dokumentumok magyarítása, mert nem csak a közvetlenül érintettek köre lenne érdeklődő… 9 Nemzetközi Metrológiai Értelmező Szótár (angol-magyar), OMH–MTA-MMSZ Kft, 1998. (Angol címének kezdőbetűi alapján szokás VIM-ként utalni rá…)
10 Természetesen,
a mérést is hivatalos definíciója szerinti értelemben használjuk: (olyan,
vagy mindazon) “műveletek összessége, amelyek célja egy mennyiség értékének
meghatározása” (VIM, 2.1) Következő számunkban folytatjuk... |